Köszönöm syssy!

Kicsit megnyugtattál.

Amikor anno kiderült a baj (teljesen véletlenül), hurcibáltam anyut ezer felé, ilyen ct, olyan pet ct, korányiba bronhoscopia, ooi-ba konzultációk Agócs doktorral, akihez még a magánrendelésére is elvittem, hogy legyen anyura legalább egy negyed órája. Mindezt úgy, hogy 100 km távolság, anyu alig bír mozogni, mert a gerince teljesen tönkre van stb. A tortúra jobban megviselte, mint az állapota, és akkor egyszercsak azt mondta: állj! Békében akar élni, nyugalomban amíg megadatik. És érdekes, hogy akkor megértettem, elfogadtam. Most meg amikor szembe jön a valóság, tehetetlennek érzem magam. 

Elég nyugtalan éjszakám volt, de próbálok lehiggadni. Mert ha nem szeretne kezelést mit is tehetek? Most megint rángassam el mondjuk ct-re? Mit érünk vele? 

És próbálok belegondolni abba, hogy amikor az én fejem felett lebegett a méhnyakrák, megkértem anyut is, hogy a családba ne mondogassa, és tényleg csak páran tudták a környezetemben, mert nem akartam, hogy mindenki okosabb legyen nálam, meg terheljenek a jótanácsaikkal, mert rólam volt szó, és magam akartam dönteni mindenben. Most én sem lehetek okosabb anyuval szemben, mert ez meg az ő élete, és nincs jogom belepiszkálni. 

Azt hiszem abban és úgy kell segítenem neki, ahogy ő szeretné. 

Megnyugtató volt olvasnom Tőled, hogy nem vagyok egyedi helyzetben az anyukámmal.