"Kétszáz éve, 1811. június 28-án született a háromszéki Nagyajtán (és 1875. március 26-án hunyt el Kolozsvárt) Kriza János költő, erdélyi unitárius püspök, a székely népköltési emlékek (tájszavak, balladák, mesék) fáradhatatlan gyűjtője, akinek életműve végső üzenete, hogy ne szégyelljük gondolkodásunk tisztaságáról tanúskodó archaikus kifejezéseinket, tekintsük természetesnek tájszólásainkat, ne majmoljuk az érzelmi és értelmi életünktől oly távol eső idegen (főleg angol) szavakat.

 

Tanulmányait 1820-tól Torockón, 1825-től Székelykeresztúron, majd 1829-től Kolozsvárt végezte, ahol 1835-ben unitárius lelkésszé avatták. 1840-től bölöni lelkész, 1861-től püspök. Irodalmi munkássága a Remény című szépirodalmi zsebkönyv megindításával kezdődött 1839-ben, majd a Keresztény Magvető című, történelmi és irodalmi tanulmányokat is rendszeresen közlő folyóirattal folytatódott, de a legnagyobb elismerést mégis Vadrózsák címmel 1863-ban Kolozsvárt megjelent, mindmáig a székely népköltés Bibliájának tekinthető gyűjteményével aratta. A székelység szókincsét később tájszótárban gyűjtötte egybe, saját költeményeiben pedig a határőrvidéki székelység kesergő hangulatát énekelte meg.

 

Népköltési gyűjtései és költeményei mindegyikéből ráismerünk a székelység világképteremtő gondolkodásmódjára, furfangos-csavaros észjárására, mitologikus képzeteire. Ennek jeléül születése évfordulóján az alábbi két költeményével emlékezünk életművére.

 

Erdővidék az én hazám

 

Erdővidék az én hazám,
Katonának szült az anyám,
Zöld erdő zúgásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt fel jó apám.

 

Mihent zekés gyermek lettem
S a kabalát megülhettem,
Mentem a szántóba,
S apám háborúba
A franciák ellen.

 

Nyílj mélyebben, te barázda,
Patakként folyj könnyem árja,
Apámat háború,
Anyámat sok gond, bú
Szegényt elragadta.

 

Holnap indul a legénység
Komondóba, semmi mentség.

Zöld erdő zúgását,
Vad galamb szólását
Majd meghallom esmég.

 

A hazatérő katona

 

Idegen országban
Árnyékot ad egy fa,
Alatta kesereg
Egy vagdalt katona.

 

Mindegyre kesereg
A vagdalt katona,
Busítja kebelét
Szegény székely hona.

 

Hajh, keserű kenyér
A katonakenyér,
Veres a karéja,
Mert festi piros vér.

 

A bele nem puha,
De kemény, mint a kő,
Nem patyolat-fehér,
De barnán sötétlő.

 

Nem puha, mert földét
Kemény kard szántotta,
Barna, mert tésztáját
Égő könny áztatta.

 

Hogy így fúdogálva
Beköti sebeit
S feltörött kezével
Letörlé könnyeit.

 

Az idegen fának
Áldást mond a vitéz,
Megy s hazája felé
Némán, epedve néz.

 

Amint e két vers is tükrözi, a ma már alig ismert ízes székely tájnyelv minden során érződik, mint például a durvát jelentő zekés vagy a kabala (jelentéséről tájszótárában írja: Mikor matolláló vétségből azon egy nyomban kétszer veti a fonalszálat, mondják: kabalát vetett. Kabala jelent Uszéken mindenféle lovat is. Kabala: ekekabala, Csikban: kételen csuszó.)

 

Életműve végső üzenete, hogy ne szégyelljük gondolkodásunk tisztaságáról tanúskodó archaikus kifejezéseinket, tekintsük természetesnek tájszólásainkat, ne majmoljuk az érzelmi és értelmi életünktől oly távol eső idegen (főleg angol) szavakat.