Miért finnugor nyelv a magyar? És miért nem az? 2020/08/13. - írta: Laszlovszky András

 

"Nádasdy Ádám 2019-ben az OTDK nyitóelőadásában szépen felvázolta, mit tart ma a nyelvtudomány a nyelvrokonságról. Manapság két reakció létezik erre. Az egyik elfogadja, és magáévá teszi annak a tudománynak az álláspontját, amihez nem ért. A másik ilyen-olyan okból elutasítja, és ők többnyire a nyelvtudomány minden állítását elvetik. Mérsékelt kritika alig éri az uráli elméletet, mert maga a nyelvtudomány is olyan hozzáállást tanúsít, hogy aki nem ért egyet a modellel, az rögvest áltudományossá válik, így nagyon nehéz tudományos kritikával élni egy uralkodó elmélettel szemben. Maga Nádasdy is egy jellegzetes kútmérgezéses érvelési hibával kezd:

a laikus észrevételei, kritériumai nem mérvadóak

 

Ez után pedig hozzáértésről és hozzá nem értésről beszél, mintha a laicitás a hozzá nem értés szinonimája lenne. Pedig nem az. A hozzá nem értés egy értékítélet, és bizony a nem laikus is lehet hozzá nem értő, meg a laikus is lehet hozzáértő. Mindkettőt dilettánsnak szokás nevezni, ha a szakismeretet minősítjük. Minden tudományágban előfordulnak a szakmát előrevivő, sőt akár paradigmaváltást előidéző laikusok, csak éppen egy egzakt természettudomány esetén jóval könnyebb a mainstream tarthatatlanságát bizonyítani, mint a közel sem egzakt nyelvtudományban. Az egy másik kérdés, hogy az uráli elméletet egzaktul bizonyítottnak látja a nyelvtudomány, és erről szól Nádasdy előadása is, hogy miért látja annak.

 

Előre le kell szögezni, hogy a nyelvészet eredményei a tények tekintetében nem nagyon vitathatók, amennyiben eredménynek a leíró részét tekintjük. A tényekből levont következtetés viszont csak egy elmélet, egy olyan modell, ami a tények értelmezésének egy sajátos módján múlik. Tény, hogy a magyar nyelvnek vannak kapcsolatai az uráli nyelvekkel, ám ettől nem lesz tény, hogy rokonságban is állnak. A magyar nyelvnek az oszmán törökkel, a szláv és germán nyelvekkel is vannak kapcsolatai, mégsem lesz egyik sem. Hogy melyiket tekintjük rokonnak az ismert tények alapján, az kizárólag a prekoncepcióktól függ. Ezek a prekoncepciók a nyelvi változások értelmezésében vannak, amik az egyik jelenséget a nyelvi rokonságnak, a másik jelenséget külső hatásnak tulajdonítanak.

 

Van azonban az uralisztika tudománytörténetében egy csavar. Azokat a prekoncepciókat, amik alapján ma a nyelvi rokonságot meghatározhatónak vélik, a 18–19. században még nem ismerték. Az uráli (akkor még finnugor) elméletet szimpla szóhasonlításokkal állították elő, pontosan ugyanúgy, mint az indoeurópai elméletet. Az alább részletezett hangváltozási szabályt Jacob Grimm csak 1822-ben publikálta, de csak első germán hangeltolódás néven. Időbe telt, amíg ezt az észrevételt generalizálták, majd minden nyelvcsaládban alkalmazni kezdték, de addig a nyelvrokonítások egyetlen eszköze a szóhasonlítás volt. Budenz és Hunfalvy úgy alapozták meg a finnugor elméletet, hogy a szórokonításaik zöme ma már nem helytálló. Lényegében azt lehetne mondani, hogy puszta szerencsével találták meg rögtön a helyes megoldást, hiszen a találati arányuk nem volt jobb, mint mondjuk Vámbéry török párhuzamainál. De sokkal inkább az történt, hogy szóhasonlítások alapján felállították a finnugor rokonság elméletét, majd a feltételezett nyelvrokonságban elkezdték feltárni a szabályszerűségeket, végül a feltárt szabályszerűségek váltak a nyelvrokonság bizonyítékává. Ez már a finnugor elmélet kezdetén egy körkörös érvelésbe torkollott, és a mai napig ez a helyzet.

 

Mert mit állít Nádasdy is? Hogy a szókincs semmit sem jelent, de bezzeg a hangváltozások... Annyit azért szögezzünk le, hogy ha a magyar nyelvben nem lenne jelentős az urálival rokonított szókincs, akkor az uráli rokonság eleve szóba se kerül. Az UEW-ben 640 magyar szónak van valamilyen uráli párhuzama, ebből 203 (31,7%) bizonytalannak jelölve. Akárhogy is nézzük, ez a szókincs alapozza meg, hogy bármely nyelvi jelenséget egyáltalán rokonság kontra nemrokonság függvényében értelmezzünk. A nyelvészet sohasem definiálta, hogy a szókincs és a nyelvi elemek mely aránya az, amikor még eltűnőben lévő nyelvi alaprétegről beszél, vagy már nyelvcseréről, ahol alárendelt szubsztrátumként jelenik meg az egykori alapnyelv.

 

A hangváltozásokról Nádasdy ezt állítja:

nem függ semmitől, nem tükrözi a kultúra változásait vagy a nép sorsát, hanem saját belső törvényeit követi

Ez az összehasonlító történeti nyelvészet generális problémája. Semmi nem támasztja alá, hogy egy nyelv a belső törvényei szerint magától hangváltozásokon essen át. Kizárólag nyelvészi prekoncepció, amit a szóhasonlítással előállított nyelvcsaládokban figyeltek meg, de soha nem magyarázta meg senki, hogy mitől változnak a nyelven belül az egyes hangok. Ezzel szemben a valóban megfigyelhető, az európai nyelvek írott történetéből ismert folyamat az, hogy a nagy hangváltozások akkor következnek be, amikor a nyelvet külső hatások érik. Ez történt már az első germán hangeltolódásnál is, amikor a germán népek az európába érkezés során először a kelta, majd a latin nyelvekkel érintkeztek. Nem belső szabályok szerint magától változott meg, hanem erős nyelvi hatás miatt, ami hatott a kiejtésre. A magyarban is jól megfigyelhető, hogy nem egyenletes, belső változás, hanem ugrásszerűen szakaszos, párhuzamosan a honfoglalás kori szláv és germán hatással, majd a kun betelepüléssel és az oszmán korral. Ezek nem önmagukban való, mindentől független nyelvi változások, hanem a nyelvet beszélő nép történetének tanúi.

 

A latin nyelvek emlegetése egyfajta csúsztatás. A latin nyelvek dokumentálhatóan egy közös alapnyelvre mennek vissza, tehát egészen biztosan egy nyelvcsaládot képeznek. Mégis az állítással ellentétben a klasszikus latin nem rekonstruálható a latin nyelvek alapján, nem létezik olyan, hogy a latin nyelveket „visszaforgatva” megkapnánk a klasszikus latint. Ha nem ismernénk, akkor a tű jelentésű olasz ago, francia aiguille, spanyol aguja, galíciai, katalán és korzikai agulla, román ac alapján a latin acus nem lenne rekonstruálható. Különösen, ha összevetjük az acutus származékaival: olasz acuto, francia aigu, spanyol agudo, galíciai aguda, katalán agut, korzikai agutu, román acut. Láthatunk szabályszerűségeket, mint a k→g hangváltozás, ám a sorból az olasz máris kilóg. Ha nem ismernénk a klasszikus latint, semmi okunk nem lenne feltételezni, hogy az itt látható g-k előzménye *k lett volna. Az alapnyelvi rekonstrukcióknak elég lényeges eleme egyfajta összeadó rekonstruálás, ahol sorba veszik, milyen hangok vannak a jelenleg ismert nyelvek adott szavaiban, majd mennyiségi analízissel, de lényegében találgatás alapon jelölik ki, milyen volt az alapnyelvi hang. Az itt látható k hangok előzménye lehetne még χ, γ, q, h is a klasszikus latin ismeretének hiányában. E két szó rekonstrukciója *agul és *agut lenne. De mivel ismerjük a latin acutus szót, bátran lehet állítani, hogy ugyanezt rekonstruálták volna akkor is, ha nem ismernénk. A Nádasdy írásában alább említett francia yeux és olasz occhi úgy kerül említésre, mint megjósolható fejlemények a latin oculiból, holott azt látjuk, hogy az acu- egyszer agu-, egyszer acu-, az ocu- pedig occhi fejleményű, hogy a franciáról már ne is beszéljek. Ez a megjósolhatóság csak addig áll, amíg a jóslandó szó ismert. A puding próbája az evés lenne, de sajnos nehéz olyan nyelvészt találni, aki nem tud latinul, és így próbálná meg a latin nyelvek alapján létrehozni a klasszikus latint, ezért ez a kísérlet nem végezhető el, mint általában a nyelvészetben nem végezhetők kísérletek. Az viszont megállapítható, hogy az úgynevezett szabályos hangváltozások csak egy idealizált környezetben léteznek, és ennek bemutatásakor természetesen tartózkodni szoktak a sorból kilógó esetek említésétől. A tényszerűen nagy számban létező kivételek ellenére a protonyelvek rekonstrukciójánál mégis alapkövetelmény egy szigorú hangváltozási szabály betartása, holott tudjuk erről a folyamatról, hogy semmiképp sem szigorú.

 

Nádasdy folytatásával majdnem tökéletesen egyetértek:

A finnugorból azonban csak késői nyelvemlékek vannak: a magyarból a 11. századból, a finnből és észtből a 16. századból, a többiből még későbbről. Így a magyar nyelvtörténész arra kényszerül, hogy rég elszakadt, egymástól igen eltávolodott nyelveket, másodfokú unokatestvéreket rokonítson késői adatok alapján, köztes láncszemek nélkül. S ha ez nem is sikerülhet minden szónál (egy csomóra nincs adat!), azt kimondhatjuk, hogy nincs más nyelv vagy nyelvcsoport, mellyel a magyart ugyanilyen elfogadhatóan lehetne rokonítani. Az adatok néha gonoszul eltűnnek: gondoljunk csak arra, hogy a világ legismertebb nyelvének, az angolnak egyik leggyakoribb szava, a bad’rossz’ szó ismeretlen eredetű: egyszer csak fölbukkant a középkorban, de csak találgatni lehet, hogy honnan. Mit szóljon akkor a finnugrász, akinek az adatai jórészt a 19. század elején kezdődnek?

 

Egy közbeszúrt állítással van probléma, ami nem következik az eddigiekből: a magyar nyelvet nem lehet kielégítően rokonítani bármely más nyelvcsoporttal. A szóhasonlításokra alapozott nyelvcsaládelmélet megfigyelte az uráli nyelvcsoportra jellemző szabályokat, majd azt tekinti a rokonság kritériumának, mert már előre megmondta, hogy ők a rokonok. De ha a szóhasonlítás bármit is ért valaha, akkor a magyar nyelvben lévő másik nagy réteg, amit előszeretettel és szinte kizárólag jövevényrétegnek neveznek, a türk nyelvek rokonsága is felmerülhet, annak is vannak szabályai és szabályszerűségei, csak azok nem bizonyítják a rokonságot, mert nem felelnek meg az elmélet prekoncepciójának. Már itt leszögezem, a korrekt nyelvésznek azt kellene állítani, hogy a magyar nyelvnek minimum két alaprétege van, egy uráli és egy türk, és akkor már lehetne vitázni a keveréknyelv arányain, minőségén, okain, de hogy éppen csak és kizárólag az uráliak rokonnyelvűek, a többi meg csak jövevény, az konkrétan tévedés.

 

És a következő bekezdés már üti is az előzőt:

A magyar körülbelül másfél évezreddel ezelőtt elvált utolsó rokonaitól, a vogultól és az osztjáktól is, és az érintett népek mind elfelejtették, hogy valaha együtt éltek és egy nyelvet beszéltek. Olyasféle munka a finnugor rokonítás, mint amikor a régész néhány szokatlan helyzetű és alakú faragott kőtömbből képes rekonstruálni a valaha ott állt épületet. A laikus hitetlenkedik: itt csakugyan templom állt? Igen, a szakember azt mondja: ilyen faragású kövek ilyen elrendezésben csakis ezt jelenthetik.

 

A másfél évezredes datálás tisztán nyelvészeti fantázia, ami abból a fent már említett, hibás előfeltevésből ered, hogy a nyelvek belső változásai, így például a hangváltozás adott sebességgel zajlik, kiszámítható, így egy adott nyelvi távolságból egyúttal idő is számítható. Ezen nyelvi távolságok azonban az uráli nyelvcsaládon belül csak olyan ma létező nyelvekből tanulmányozhatók, amelyeknek az első ismert nyelvemlékei nem idősebbek 100–200 évnél, és ennek a tízszeresét extrapolálják a számításokban tökéletesen ellenőrizhetetlen, vagyis a tudományos gondolkodás számára invalíd módon. Olyan nyelvekből, amik az első leírásuktól számított néhány évtizeden belül alapvetően megváltoztak, mondjuk Reguly és Munkácsy munkássága között. És megint csak nem a laikus hitetlenkedik, hanem a dilettáns, a laikus pontosan ugyanúgy tudja, mint ahogy a nyelvésznek is tudni kéne, hogy azok a kövek bizony másképp is állhattak, nem csak egyféleképpen. A következők pedig megint csak mellébeszélések, mert attól, hogy egyesek (bár sajnos sokak) szimpátiakérdést csinálnak a rokonság kérdéséből, még nem lesz automatikusan minden ellenérvelés szimpátiából kiinduló. Nekem is édesmindegy lenne, ha a finnugor nyelvrokonság igaz, semmi bajom a finnugor népekkel, de bizony a valóság kutatása a legfontosabb, aminek egyik módja a tények más elrendezésének kipróbálása. Ez alkothat olyan modellt, ami nem megy szembe a tényekkel, és ha ez megtörténik, már nem lehet azt állítani, hogy a tényeket csak egyféleképpen lehet elrendezni.

 

Ez után pedig következik a nyelvészet legnagyobb bakugrása, amikor a nyelvrokonság és etnikai rokonság közti egyenlőségről, illetve egyenlőtlenségről beszél. Rögtön kilóg a lóláb, amikor azzal indokolja a két fogalom egyenlőtlenségét, hogy gyakran előfordul nyelvcsere, ezért a honfoglalók bár testileg nem voltak finnugorok, mégis finnugor nyelvet beszéltek. Mit is állít ez a szakasz?

 

1. A honfoglalók magyarul beszéltek.

 

2. Valamikor nyelvet cseréltek.

 

3. A nyelvcsere után kellett az úgynevezett ótörök jövevényrétegnek keletkezni.

 

Ma már mindhárom pont kapásból cáfolható. A nyelvészet duplán akarja látni azt az egyszer is valószínűtlen folyamatot, hogy egy abszolút kisebbség nyelve dominánssá válik. Olyat, hogy a kisebbség nyelve lesz a domináns, legfeljebb erős kultúrfölény miatt pidginizálódó nyelveknél tapasztalunk, mint például a búr nyelv. A honfoglaló törzsek nevei általában a türk nyelvekből vezethetők le, ebből csak kettőnél lehetséges valamilyen finnugor párhuzamosítás. A többség tehát türk nevű, és vagy azt tesszük fel, hogy a törzsek külön-külön átmentek egy nyelvcserén, de megtartották türk nevüket, vagy azt, hogy a két lebegtetett finnugor törzs (amennyiben az volt) átadta a nyelvét az egész törzsszövetségnek. A legnagyobb gond már itt látszik: a törzsszövetségben egészen biztosan nem egy nyelvű népesség jött össze, hanem különböző türk nyelvűek, vagyis ha nyelvcserén mentek át a törzsszövetségben, akkor különböző eredetű türk rétegeket kéne találni. A törzsszövetség maga nem lehetett túl hosszú idő. Régebben a három évszázadnyi kazár fennhatóságot is azért tételezték fel, hogy a kétségkívül meglévő türk jövevényréteget magyarázni tudják, de ma már tudjuk, hogy ez a háromszáz év nem létezett. Nem lett volna idő arra, hogy a nyelvcserés többségben először homogenizálódjon a nyelv, majd még hozzá is jusson ahhoz a türk nyelvi réteghez, amelyiknek a léte nem képezheti vita tárgyát. Ez a folyamat egyszerűen képtelenség az eurázsiai puszták és erdős sztyeppék jelenleg ismert körülményei között. Aztán jön a második akadály: a kis számú honfoglaló betelepül a Kárpát-medencébe, és a nagy számú avar és szláv helyben talált népesség kompletten átveszi a honfoglalók finnugor nyelvét. Ismét teljes abszurdum ezt feltenni, főleg hogy a szükségszerűen kialakuló avar nyelvi rétegnek nyoma sincs. A honfoglalás korában a nyelvészet a honfoglalók finnugor alapnyelvével, annak ótörök felülrétegzésével, azaz a magyar nyelvével, és az itt talált szlávok nyelvével számol. Egyetlen egy szóról se lehet azt mondani, hogy avar eredetű lehet, mert vagy finnugor, vagy ótörök, vagy szláv. A résbe legfeljebb az ismeretlen eredetűnek vélt szókincs nyomulhatna be, de akkor azoknál látni kéne valami türk kapcsolatot, mert az avarok nyelve nagy valószínűséggel valamilyen türk nyelv volt, hiszen a pusztai rovást használták, és a kis számú felirataik megfejtése is mindig a türk nyelvekből indul ki. Ezen a ponton legfeljebb azt lehetne feltenni, hogy a tisztán finnugor nyelvű honfoglalók a Kárpát-medencében, az avaroktól vették át az ominózus türk réteget, de ez se magyarázza meg a nyelvi kiegyenlítődésnek azt az eredményét, hogy a nyelvészet szerint a honfoglalók nyelve akkor is megtartotta az összes sajátosságát, ami alapján ma finnugornak lehet besorolni.

 

A Nádasdy által hozott példa a finnugor szórokonításokra egy kedvenc példája lehet, mert egy korábbi cikke kapcsán egyszer már elemeztem, mi is a helyzet ezzel. 

Budenz ugyanilyen elvek szerint bizonyította a finnugor rokonságot: a magyar ég ('égbolt') szónak pontos megfelelője a finn sää 'időjárás' és a zürjén syn- 'levegő', melyek közös finnugor ősét *sänke alakban rekonstruálhatjuk, mert a magyarban a szókezdő s- eltűnik, az ‑nk- kapcsolat mindig -g-vé alakul, és így tovább.

 

Nézzük sorban.

Az ég (fn) szónak három finnugor rokona van, a lapp šaññ maradt ki, és nincs több (bár az UEW-ben a lapp már nem is szerepel, UEW 879). A *sänke rekonstrukció eleve azon a prekoncepción alapul, hogy a magyar ég ezeknek a rokona, különben az -nk- sose került volna képbe a finnugor szavak alapján. Azokban ugyanis egyikben sincs se g, se k. Az ég (ige) finnugor rokonságában már van nazális g, de azt egy másik rokonságnak veszik, mert a finnugor nyelvekből nem következik, hogy az ég (fn) rokonságban lenne az ég (ige) szóval. Szimpla analitikus rekonstrukció, összeadjuk, hogy a magyarban g van, a finnben pedig n, akkor *nk a végeredmény, amiből mindkettő levezethető lenne, ha rokon lenne, majd azt állítjuk, hogy ez a nyelvrokonság bizonyítéka.

 

A magyarban a szókezdő s valóban sokszor eltűnik. Mégis a csuvasban van egy šăn (időjárás, éghajlat) szó, amiben a nazális hang köztörök megfelelői mind... na micsodák? Igen, ŋ-k. A köztörök čaŋ szótövek egy kis jelentésváltozáson mentek át, ezért nehezebb felismerni (délibáb, égi ragyogás, köd). Na itt van ténylegesen a finnugorban nem lévő -nk- helyett egy létező ŋ. És nem három finnugor nyelvben, hanem már az óujgurtól 25 köztörök nyelvben. Ennek változata például a hajnal čaŋ alakja a karahánidában. (Дс, 139, СЛ, 35–36)

 

Csakhogy a nyelvészet nem ilyen. Amit állít, az vagy működik, vagy nem (és ha nem, akkor saját módszereivel kell megcáfolni és új megoldással előállni). Ha jól van megcsinálva, akkor – a szerző személyétől függetlenül – az adott tényhalmazból mások is ugyanarra az eredményre jutnak.

 

A fentebbi példácska éppen a nyelvészet saját módszereivel cáfolt új megoldás. Mert mi következik abból, hogy a magyarban finnugor eredetűnek mondott, de csak három finnugor nyelvben kimutatott szó valójában létezik 25 türk nyelvben, szintén felismerhetően, ugyanannak a szabálynak engedelmeskedve, illetve a magyarral még közelebbi hangtani összefüggésben állva? Nyilvánvalóan az, hogy ez a szó abban a három finnugor nyelvben nem finnugor alapnyelvi szó, hanem jövevény, és a türk nyelvekben van az eredetije. Azért van ebben a három nyelvben -n hang benne, mert nem ismerték a nazális g-t, így az átvétel a saját hangkészletüknek megfelelően a diftongus egyik eleme lett. A magyarban viszont a nazális g eltűnésének egyik módja a denazalizálódás, ami nem átvételre, hanem belső fejlődésre utal. Ez nem történeti érv, nem régészeti érv, nem genetikai érv, hanem magának a modellnek a belső gyengeségét tárja fel.

 

Az uralisztika ugyanis elkényelmesedett. Ahogy Nádasdy is többször kijelenti, hogy a magyar nyelv türkségének feltevése laikus (bár ismételten a dilettánsra gondolt), úgy az egész uralisztika véleménye az, hogy az uráli nyelvrokonság sziklaszilárd. Ezért aztán sem a turkológia általában, sem a türk nyelvek ismerete nem követelmény az uralistáknál. Nem is vizsgálódnak ebben a körben, ha valaminek találnak bármi halvány uráli rokonságot, akkor a szó uráli lesz, függetlenül attól, hogy akár jóval erősebb türk rokonítást is fel lehetne vonultatni mellé.

 

Nádasdy ráadásul nem is beszélt egy tényezőről, ami mindig előkerül. Ha nem a szókincs, akkor a hangmegfelelés az érv. Ha a hangmegfelelésben is kimutatjuk a türk nyelvek hasonló hangmegfeleléseit, akkor a nyelvszerkezet a végső érv. Pedig a helyzet az, hogy nem létezik olyan nyelvszerkezeti elem, ami az uráli nyelvekkel közös, de a türk nyelvekkel nem. Talán csak az alanyi és tárgyas ragozás léte lóg ki ebből, de természetesen – ahogy az általában lenni szokott – az is csak két uráli nyelvben mutatható ki, azokban is kicsit másképp. Az uráli nyelvcsaládban sem a szókincs, sem a hangtan, sem a nyelvi szerkezetek nem mutatnak egységes képet, mindig elszórva, és mindig máshol jelennek meg az azonosságok, ám ezzel szemben a türk nyelvcsalád ezekben szinte teljes egységet mutat. Nyelvi és történeti szempontok figyelembe vételével az a következtetés vonható le, hogy az uráli nyelvcsalád a közös elemeit felülrétegződésekkel kapta, amit valamely eurázsiai közlekedőnyelvből szerzett be, illetve areális nyelvkiegyenlítődéssel. Ez a felülrétegzést adó nyelv pedig a türk nyelvcsaládba tartozó különféle nyelvek közül került ki, ráadásul nem a borzasztóan túlbecsült sok ezer évvel ezelőtt, hanem legfeljebb 2000–3000 éve.

A türk nyelvcsalád kialakulása viszont már egy másik téma."

 

 

https://laszlovszkyandras.blog.hu/2020/08/13/miert_finnugor_nyelv_a_magyar_es_miert_nem_az