DS9: mostanában újra néztem a klasszikus sorozatok első évadait, kezdve a kulcsfontosságú első epizódokkal, így a TNG, Voyager és DSP kezdését is.

És váratlanul világos lett, miért nem lelkesedem a DS9-ért, miért van a legtávolabb tőlem, csak "jobb híján" néztem DS9-et, bár negatív elfogultság nincs bennem, mindig is örültem volna, ha olyan klassz, mint a többi sorozat.

 

DE: a kezdeti dupla epizód rögtön bevilágítja. Már a legelső jelenet kialakítja bennem az ellenállást, óvatosságot. Mit látunk nyitó jelenetként?

Azonnal a képünkbe tolják a legdrámaibb történést az új főhős, Sisko életéből, plasztikusan át kell élni, ahogy a Borg támadáskor elveszti imádott feleségét, nem tudja megmenteni, a kisfiúkat pedig éppenhogy, de a feleségét kénytelen ott hagyni a felrobbanó romok között.

 

Először is, egy új sorozat kezdetekor nem rögtön a legfájdalmasabb, szívszaggató drámát akarom látni, átélni. Valamilyen érdekes, a kíváncsiságot felkeltő, lelkesítő élményt ígérő szituációba akarok csöppenni. Ahogy a TNG indulásakor Q váratlan megjelenése, ill. a rejtélyes Farpoint  űrállomáson a legénység összehozása. A Voyager indítása is remek, Paris kihozása a büntetőtáborból, a maquis hajó üldözése és a hirtelen elragadtatás a galaxis túlsó szélére.

 

Ilyesmik a vonzó kezdések, nem egy kib*ott pszichologizáló drámába csöppenés , amiben a komoran néző főszereplő retrospektíven átéleti velünk a múltbéli elviselhetetlen fájdalmát.

 

Másodszor, ez hatásvadászat a köbön. Azonnal a nézőbe akarják súlykolni, hogy mennyire együtt érezzen, tisztelje, csodálja az új Főhőst, akinek ekkora terhet kell cipelni és milyen felelősségteljes, nagy ember mégis.

A hatásvadászat és pszichologizálás azután nagy lendülettel folytatódik. Elindul az új szituáció megismerése, a DS9 állomás helyzetének bemutatása, de mellette továbbra is kapjuk Sisko lelki rejtelmeit és nyavalyáit; látjuk milyen Jó Apa, horgászik az anya nélkül felnövő fiával és kezeli a lelki problémáit stb. Később meg cselekmény hangsúlyos része, ahogy a bűvös kristályok visszaviszik a szerelmével való megismerkedés kulcspontjaiba stb. Az első részben többet tudunk meg Sisko magánéleti gyötrelmeiből és élettörténeti viszontagságaiból, mint a TOS és a TNG teljes évadaiból Kirkről és Picardról.

 

Ömlik az egészből, hogy közel akarják hozni, megszerettetni, azonosulni vele, de torz módon. Ugyanis nem fogadunk a szívünkbe egy ismeretlent csak azért, mert az arcunkba-lelkünkbe tolja a bajait, fájdalmait. Főleg nem egy jövőbeli űrkapitány esetében. Az egészséges megszeretés nem így működik.

Először látnunk kéne őt a jelenbéli történésekben, hogyan áll helyt, reagál, miket tesz, dönt, és azokból kéne szimpatikussá válnia. Abból kéne megszeretnünk, ahogy kapitányként (parancsnokként) viselkedik, él. És amennyiben ezekből megszeretjük, tisztelni kezdjük, akkor már érdekel a múltja,, a sorsa is, akkor jöhetnek, fokozatosan azok, hogy miket élt át fiatalon, korábban stb. Akkor nagy hatással lenne ránk, ha megismerjük, milyen fájdalmat is cipel.

 

Itt a sorrend egészségtelenül fel van cserélve. Azonnal Sisko pszichikumának mélyére akarnak mászatni engem, a nézőt, azonnal lelki együttérzést, azonosulást akarnak kisajtolni, anélkül, hogy természetes módon szimpatikussá  vált volna.

Nálam ez így nem működik. A kezdőrész után nem az marad bennem, hogy jaj, de várom, hogy újra Sisko megjelenjen és újra átéljem az ő sorsát és lelkét az új kalandok mellett. ellenkezőleg, az marad bennem, hogy bárcsak ne kéne Siskoval és bajaival megint találkozni, bárcsak ne róla szólnának a következő részek, események.