'Nagy'termelői szemmel (bár a kutatások fontosságát és Szalay László munkásságát messze elismerem) ez egy tökéletesen értéktelen elemzés.

1. Alapvetően a piac határozza meg a fajták iránti igényt, pont azért nem jutott egyről a kettőre a magyar kajszitermesztés (de az almások jelentős része is azért ment tönkre) mert nem voltak képesek a piaci igényeknek megfelelni. Az a réteg, aki értékeli a magyar kajszik jó tulajdonságait, nem mérvadó kereslet : a lakosság urbanizálódott, a fiatalok nem akarnak lekvárt főzni, csak eszik a kajszit (a pálinkát pedig veszik). A nagymamák persze még főznek, és vidéken a fiatalok között is _akad_ olyan aki igen, de a kereslet gerincét nem ők adják hanem a teszkóba (és egyéb helyekre) járó, folyton rohanó életvitelű városiak. Nekik olyan gyümölcs kell amit megvesznek, nem lesz belőle lekvár mire hazaérnek, otthon beteszik a hűtőbe, eszik pár napig, aztán megint vesznek. Keresik az élénkpiros fedőszínt, a legalább középnagy méretet és az egységes megjelenést. Ehhez eleve olyan fajták kellenek amik bírják a szállítást, csomagolást - ez az alap, ebből a magyar fajták kapásból kiesnek (és az értékezésben felsorolt többi fajta jelentős része is).

Utána lehet arról beszélni, hogy ezt az igényt melyik fajtákkal lehet kielégíteni, és ezek közül melyek fagytűrők.

2. Ami a fagytűrést illeti : közel sem az elemzés tárgyát képező téli fagyokkal van gond hanem a tavasziakkal : nem vagyok kisegítve azzal, hogy januárban túléli valami a -24 fokot mert nem ez a probléma - és a Zard sem azért nem terjedt el mert a termelők hülyék, hanem például azért, mert az 1500 órás hidegigényét Iránban lehet, hogy ki tudja elégíteni, de nálunk nem. 

Úgyhogy kellenének a kutatások, valóban - de a bemenő paramétereket nem szabad az elméleti szakemberekre bízni, közgazdász termelő kell hozzá.