Szerintem nincs ember komplexusok nélkül, már gyerekkorban is óhatatlanul szerzünk egy párat, ezekkel is valahogy együtt kell élni azt hiszem. Lehet, hogy épp a gyerekkori szerethiány okozza, de én korán elhatároztam, hogy ott belül jóban leszek magammal. Ez nem azt jelenti, hogy el vagyok telve magammal, vagy kritikátlan lennék, (sőt!) de mindenképpen megbocsátó és toleráns velem a "felettes énem" , szóval végül azért az én pártomat fogja, ha hülyeséget is csináltam. Lehet, hogy bonyolutnak, vagy kissé elmebetegnek hangzik, de így van. A lényeg: nem hagyom, hogy kialakulhasson egy olyan érzés, hogy azért hagynak el történetesen, mert egy nulla vagyok. A személyiségemet, hogy úgy mondjam, úgy építettem fel ( miután kamaszkorom után összeszedegettem a darabkáit) hogy a külvilág változásai ne legyenek drámai hatással rá. Valahogy ott belül kell lennie egy "állandónak", ami független attól, hogy most épp megy-e velem a szekér, vagy mit jelez vissza rólam az a sokszor rideg külvilág.