Múlt hét szombaton megint a zsibvásáron jártam. Nem akarok sokat írni róla, mert a téma kezd kissé egyhangú lenni. Viszont belátható, hogy mostanság nem túl sok lehetőség van.

Szép, hosszú séta és szemlélődés következett. Mindig van valami érdekesség, amit el lehet nézegetni.

Például olyan készletet láttam, ami általában az angol filmekben szerepel, a kandalló előtt, egy állványon. Sárgarézből készült, és ráfért volna egy gondos, inas általi tisztítás. Ezzel együtt jól festett.

A másik asztalon ámulva láttam egy-két rozsdás ásót, el nem tudtam képzelni, mit keres ez itt. Aztán észrevettem mellette néhány kézigránáthüvelyt (remélem, így hívják) és rájöttem, hogy ezek háborús emlékek. Nem kértem belőle!  

Annál jobban tetszettek a kiállított apróságok. Azt kissé sajnálom, hogy nem vettem meg egy morzsaseprűt, pedig már-már megtettem.

Viszont ami szeretnék megemlíteni, azt a ponyvára kitett könyveknél láttam meg: egy Petőfi-kötete. Ez nem lenne túl meglepő, de kínai nyelvű volt. Nem, nem értettem meg a címet, de az arcképet nem lehetett félreérteni.

Érdekes, hogy ha sor kerül a könyvtárlátogatásra, mindig úgy érzem magma, mintha valami tiltott dolgot tennék, még körbe is nézek, látja-e valaki. Az egész utca, csak éppen nem érdekel senkit.

Remélem, ez a közeljövőben is megmarad, (mármint a könyvtárlátogatás) bár sosem lehet tudni.