Vasárnap voltunk gyerekekkel egy ún. gyerektáncházban, ahol gyerek-körtáncokat, régi gyerekjátékokat játszottunk és tanultunk (kinn a bárány, benn a farkas jellegűeket). Én majdnem elsírtam magam, amikor láttam az én kis pöttöm kétévesemet és kis barátját lelkesen tapsolni, trappolni, nem létező mogyorót törni és a többiekkel lábujjhegyen járni, nehogy felébresszük a nem létező alvó kisbabát. Csak arra kell vigyázni, nehogy valami ijesztő élmény érje őket. Nálunk pl. az egyik játék során az egyik játékvezető banyának öltözött (egy kendőt húzott a fejére és begörnyedt) és őt kellett a gyerekeknek hangos szóval, trappolással stb. elijeszteni. Hát bizony a legtöbb gyerek még egy óra múlva is azt kérdezte, elment-e már a banya.

Az állatkertet mi is imádjuk, de hát egyre rövidebb ideig van nyitva és én inkább a rossz idő esetén vagyok ötletekkel megszorulva, amikor nem a legideálisabb az állatkert.

A Természettudományi Múzeum simogató része helyettesítheti ezt némiképp, ahol kitömött állatokat vehet kézbe a gyerek, megcibálhatja a mackó bundáját és felülhet a teknősbéka hátára.

A vitrines kiállításoknál eszembe jut saját gyerekkori frusztrációm, hogy állandóan a tárgyak kipróbálására, megtapintására ácsingóztam, de folyton rám szóltak : "Semmit a kéznek, mindent a szemnek !" Főleg a Közlekedési Múzeumban szerettem volna a vonatra vagy a kocsikra felszállni. Ez a múzeumi vágyam a Müncheni Technikai Múzeumban teljesült végül, ahol aztán mindent lehetett, amit itthon soha.