GYOVOLCSA - GYULCSA - GYULA

A szó kialakulásának elméleti modellje:

"gyót, gyójt gyól és gyújt, gyúl, eredetibb alak *gyovol, *gyovojt"

A.
Eredeti ava szótagból lett az ó a következő egytagú szavak végén: hó, v. ö. havas | hó (hónap), v. ö. egy hava, havonként | jó, jós, v. ö. javul, javam jó (a. m. folyó) | ó, ócska, v. ö. avul, avas j ró ige ó-ja nem váltakozik w-val, bár ma így mondjuk rovok, rovás, de Molnár Albertnél így van: ravom, ravás, ravó só, v. ö. savak, sava | szó, v. ö. szavaz, szavam tó, tólcsa, tócsa, v.'fi. tavak. A régi nyelvben néha o van a v előtt e szavakban is: houos, houas Anon., szovára Debr. c.; ez azonban már nyelvjárási sajátság s mint ilyen később fejlődött a v hatása alatt; így ejtik e szavakat ma a Göcsejben s a Székelységben. A HB. iovben szavát diphthongussal kell olvasnunk: jóuben.

Ugyanez az ó hang van még a következő szavak első tagjában: bólog, bólint, ug. mgvel-1 gyógyul, alapszava jó | hólyag, ebből *hovo-lyag lóg, ebből *lovog lót, töve szintén *lovo- róka, töve ugyanaz mint a ravasz szóé, mely a régi nyelvben gyakran fordul elő róka jelentéssel; tehát e helyett áll *ravka. — A szó elején álló v hatott a hosszú ó fejlődésére az ólom szóban, melynek ugor alakja vBlm; az ól, ólálkodik szók elején Budenz szerint szintén v volt.

Az eve szótagból lett ő története némileg különbözik az ó-étól, a mennyiben a régiségben, sőt néha a mai nyelvben is é (e)-vel váltakozik; pl. fölfeje; nő, né: neje; vő: veje. E most emiitett három szó ugor alakjául Budenz p^ngs, n^ngs, v^ngi-t fejtett ki, Ťmelyből csakhamar a nasalistalan p^g^, nsgi, vsgs fejlődött s ebből vált aztán egyrészt neve- (nev=msigy. nő, vog. neu), másrészt neje (nej = magy. né, vog. oszt. né, ni)ť.(. MUgSz. 402. 1.) A fejlődésnek ilyen menete annyiban okoz nehézséget, hogy nem valószínű a g-nek ily kettős fejlődése ugyanegy szóban; másrészt meg az eidiphthon-gusból, mint fentebb láttuk, a tőszótagban mindig az í-yel váltakozó zártabb é lett; ellenben e szavak é-je sohasem váltakozik í-vel, s a Bécsi és Müncheni codex is a nyiltabb hanggal jelöli (fémet, fétec). Valószínűbb a fejlődésnek az a menete, hogy a két magánhangzó közötti </-ből v lett s az így keletkezett *féve, *néce, *véve alakokból a magyarság egy részében fé, né, ve, majd — a többi é hang is zártabbá válván —fé, né, vé lett. A nyelvemlékek korában így is ragozták e szavakat: fém, fed, feje, fénk,fétek,féjök (v. ö. fémet, fétec M. c, femet Döbr.- G., fenkynth Komj., f etek, fedet Sylv., feemKejd.); s a fej szónak mai j-s alakja csak a leggyakrabban használt 3. személy analógiájára terjedt el. Tehát e szavak ép úgyragoz-tattak, mintáéi?: neve ; t. i. fé: feje ; né: neje. Ugyanazon *féve, *néve, *véve alakból a v labializáló hatása alatt fő, nő, vó'lett, s a mai nyelvszokás inkább ezt az alakot kedveli a ragtalan szóban. Ugyanígy fejlődött az ő ezekben a szavakban is : bú és hév; a bó'v s a diai. büven alakok újabban keletkeztek | hő és hév (v. ö. heves, hevül, hevít) nő- (v. ö. nevel).

A szó belsejében nem követhetjük ily világosan az ö fejlődését, de valószínű, hogy ott is épúgy fejlődött ez az ő, mely szintén váltakozik g-vel: föl, főz, v. ö.fez Jord. Erdy-c. | nőstény, nőszni, a nő szóhoz tartoznak; v. ö. nesteen Erdy-c. | őrül és őröl őriz, v. ö. heeryzny Wink.-c, eryzni Weszpr.-c, érozo Helt. | ős, v. ö. isemucut HB., az 6 esei Helt. | ősz (grau), v. ö. ész Helt. | szőr, v. ö. szer Helt. !| győz Budenz szerint mélyhangú gyojz-ból származik; v. ö. gyez Ehr. Jord.-c.

Hasonló eredetű lehet a következő szavak ó'-je is, melyeknek eredete még nincs kimutatva: gőg és gége ; hős, v. ö. hess Helt., de : hűs Pós.; rőt, v. ö. rét BMNy.; szőke, v. ö. széke BMNy.; bojt, v. ö. beyt Jord. Érd.-c, de: bivyt Virg.-c.

B.
Az ovo, övö szótagból lett ó, ő váltakozik ú, w-vel az egyes nyelvjárásokban: ló, lú Debr., v. ö. lovam, lovas \jő, v. ö. jövök, gyün | ko, kii, v. ö. kövek lőni, lüni, v. ö. lövök nyőni és nyűni, v. ö. niovik Weszpr. c, nyövöd Kisv. | ő és ű, v. ö. övé | öv, tulajdonkép ő és ü a régi nyelvben, tehát ő: övet épúgy mint kő: követ, s a v-s alak a nominativusban ép oly analógiás fejlődés, mint aj ebben fej | szőni és szüni, v. ö. szövés | tő, tőke és tü, tűké, v. ö. töve. Néha a v előtt is ü hangzik e szavakban (tűre, Uvé,lüvÖk stb.), •ez azonban újabb fejlődés a v hatása alatt.

A szó belsejében álló ó, o teljesebb alakja nem maradt meg> ezeknél csak az ú, ü-s mellékalakból következtethetünk a zártabb •eredetre: gyót, gyójt gyól és gyújt, gyúl, eredetibb alak *gyovol, *gyovojt | gyónik, v. ö. gunuan M. c, eredetibb alakja gyovon, így írja az Ehr.-c. gyouonuan || csődül, csőcselék, töve *csöv- dől, dőt és dűl, düt, ebből *dövöl ősz (herbsl), v. ö. eszel LevT., űszuel "Sylv. ! tő és tű.

C.
A hosszú ó, ő sok szóban pótlónyujtás által fejlődött ol, él (öl) szótagból: hódul, bódít, bódorog, régibb alakja: holdul, bol-•dít | csók, Budenz szerint e h. *csolk hón, a régi nyelvben így is holn, hóin kódorog, kódus, kósza, közös alapigéjük kol-, v. ö. koldus | ón, ebből *olm (v. ö. ólom) ócsárol, v. ö. olcsó, a régi nyelvben olcsói, olcsárol óta, e h. olta j az óv-ni ige v-je, mint Budenz is mondja, / helyett való, s e mellett nemcsak az oltalom főnév szól, hanem a régi nyelv ójni alakja is (oyni Born., megójták Pos., ojd magad Felv.), s az ógyad imperativus, mely még a XVI. században is majdnem egyedül használatos, szintén *o{jad alakra mutat. Tehát az ige eredetileg ol-ni volt, sai; csak később került a két magánhangzó közé : óvom e h. ólom; a régi nyelv ilyen esetben jobban kedveli az sz képzős alakot: oszszom MA. PP., oszod Mel., •ószá BFaz. |[ tőgy, e h. tölgy.

Ez a változás, hogy az o, ö után a szótagzáró l elvész, körülbelül a nyelvemlékek idejében kezdődhetett, s azóta mind jobban terjed az élő nyelvben, úgy hogy ma már alig van nyelvjárásunk, mely o, ö után ejti az l-t, úgy hogy a mai kiejtésben az ol, öl szótagból mindig ó, ő lett (vót, fát, szót; vőgy, tőt stb.J s csak az irás •őrzi az /-t



BALASSA JÓZSEF.
NYELVTUDOMÁNYI  KÖZLEMÉNYEK
A MAGYAK TUDOMÁNYOS AKADÉMIA  NYELVTUDOMÁNYI BIZOTTSÁGA.  
SZERKESZTI SIMONYI ZSIGMOND