Az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen nem válaszoltam a topic-nyitó kérdésre, nevezetesen, hogy szabadnak érzem-e magam? Sok-sok pillanatot idéztem fel az életemben, amikor szabadnak éreztem magam (vagy talán csak a szabadság illúzióját éreztem). Az összes ilyen élményben az önfeledtség érzése volt a közös, az ITT és MOST jelenvalósága. Valóban vágytalan állapot, mert csak a pillanat létezett, amit a gondolat, az elme nem szabdalt idôre. Megszünt a belsô párbeszéd, és a szeretet vált az egyetlen valósággá, mindent összetartó erôvé. A legváratlanabb pillanatokban kapott el ez az érzés, és elmúltával mindig ottmaradt a vágy, hogy bár így maradnék! Szóval sokszor érzem szabadnak magam, de sokszor érzem azt is, hogy saját vágyaim, érzéseim, elképzeléseim, gondolataim foglya vagyok. A szabadság irányába így visszatekintve számtalan meggondolatlan lépést tettem, de nem bánom. Úgy is fogalmazhatnék, nem jó helyen kerestem:-) Vagy mégis? Hozzátartozik a folyamathoz? Sokszor érzem úgy, hogy újból és újból elképzelem a megfoghatatlant, szabadságot, Istent, pedig elképzelni, és átélni...ég és föld! Ég? Égek? Elég? Elégek! Ég Veletek!

Üdv(!) mindenkinek: Démia