Nekem is hullámszerűen jön a rémület. Elvagyok, aztán pedig, jön, hogy mi lesz ha... Aztán reggel felébredek és szégyenlem magam a gondolatokért, magamra szólok gondolatban, hogy "mit hisztizel már itt, te liba, hát fejezd már be, mert kivágják és kész vége, te meg eljátszod itt a drámakirálynőt! " 

Ebben most eléggé segít a munkám is: a covid oltás lebonyolításában veszek részt adminisztrátorként, és ez most elég nagy terhet ró rám. Hetente változik, hogy épp milyen új feladatban veszek részt, mindíg amiben éppen szükséges, úgyhogy szerencsére nincs sok időm gondolkodni, mert hulla vagyok nap végére, és még itt a háztartás a család, egy 17 éves kamasszal, meg egy viszonylag mobilis, de súlyosan beteg férjjel, és a tüdőtumoros anyukámmal. Anyukám 70 éves, egy lassú folyamattal a tüdejében, amire nem kért kezelést, mert így döntött. Egészen jól van, jó az étvágya, éli a szűkös életterét, mert nehezen mozog, de elvan. Elég talpraesett egyéniség, csak messze lakik tőlünk, és nem is akarja otthagyni a kis kertes házát. Ugyanakkor igényli, hogy naponta beszéljünk, tanácsokat adjak, elmondhassa a napját,  mert azért hajlamos a depresszióra, főleg mióta apukám meghalt munkahelyi balesetben 2019-ben. 

Szóval sűrűek a napjaim, de az a jó, hogy itt vannak nekem és számítanak rám, mégha néha ki is purcanok... 🙂 Ja és van egy kutyusunk Molly, aki egy beagle, szóval egy igazi örömbomba 🙂

A dögtől azért félek, mert én eredetileg ápolónő vagyok, a gerincemben lévő csavarok miatt nem tudok már a betegágy mellett dolgozni, így lettem betegfelvételes. (Rokkant ellátásos vagyok, és ezzel a munkával teljes értékű embernek érzem magam, ami kell az önbecsülésemnek. ) Szóval nővérként sok daganatos beteggel foglalkoztam, és nem tudom vagyok-e olyan erős mint ők, mint amiket láttam, így aztán félek. 

Na most bő lére eresztettem, de legalább megismertek egy picit.