Közben leesett, lásd a 1232-t. :)

Abban nem volt hiba, hogy elgondolkodtatott, azt meg régről tudjuk, hogy kicsit másképp gondolkodunk. Bár ebben szerintem van átfedés a véleményeink között: a partnerrel akarunk megöregedni, és a gyerekek felnevelése után természetesen ketten maradunk. Ha jól értem, nálad a partner többnyire megelőzi a gyereket, nálam ez kicsit úgy van, hogy a gyerek életkora vagy az igazságosság (racionális szempontok) is fontos például. Egy felnőtt gyereknél (de ezt a válaszpéldámból is kikövetkeztethetted) már nem a gyerek az első, hanem az igazságosság és az adott példánál maradva a partnerem. De amíg kicsik voltak a gyerekek, addig soha nem lehetett volna a partnerem az első, mert a felnőttnek kell több esze legyen (persze a gyereknek is elmagyarázva, ha rosszat tett, de a pofont vagy más méltánytalanul durva reakciót semmiképp sem eltűrve a másik szülőjétől, legyen az nevelt vagy saját gyerek). Szerencsére ezt mindketten így gondoljuk a férjemmel, és egyikünket se bántott ilyesmi soha.

Prérifarkasnak mondom, hogy a mi családunkban amúgy a gyereknek szedünk először, mégpedig a legkisebbnek, annak ellenére, hogy enni egyszerre kezdünk. :) A férjem még olyan családban nőtt fel, ahol kiskorában a "macskaasztalnál" evett, de első alkalommal rögtön elfogadta, amikor én rutinból az ő első házasságából hozott legkisebbnek szedtem ki az első tányér levest. :) És bár néha még utána is nekem adta az első merítést, de ma már bármelyikünk szed, a legkisebb királyfi tányérjára kerül az első adag.