A nagymamám tanítónő volt. A pályája elején vagy egy évtizeden át "repülő helyettes", azaz a hat elemin, négy polgárin belül bárhová vethette a fővárosi közoktatás szeszélye, be kellett mennie a terembe, és folytatni ott, ahol a kolléga előző nap abbahagyta. Sokszor mesélte, hogy egyszer egy tanfelügyelő látogatta meg az óráját, aki a jövőre nézvést csak egy tanácsot adott: "Egy csepp méz gyakran többet ér, mint egy hordó ecet". Aztán egy negyedszázadon át (1940-66) elsősöket tanított a Knézich utcai fiúiskolában. Szemtanúk szerint egyszerűen fel sem merült, hogy bármiféle rendetlenkedés elfajulhasson vagy komolyabb összezördülés támadjon tanár és diák között. Szerintem nem is értette volna a kérdést, ha valaki azt firtatja, veri-e a gyerekeket. Mondjuk egyszer majdnem felpofozott valakit: amikor az ötvenes évek legelején egy anyuka, foglalkozására nézve nagycsarnoki kofa, nekiállt kritizálni a tanterem dekorációját. :-))