Ebben igazuk volt a szerbeknek, mert ők legalább harcoltak, de a románok azonkívül, hogy egyszer orvul megtámadtak bennünket, és többször elárulták a szövetségeseiket, semmit sem csináltak. Mindenesetre a pofátlanságban nem ismertek határokat, mert a fegyverszünet megkötése után azonnal Párizsba siettek, és amikor Antonescu a szövetségi viszonyra hivatkozott, olyan rideg fogadtatásban volt része Clemenceaunál, aki nagyon neheztelt rájuk a gyávaságuk és szószegésük miatt, hogy sírva fakadt.

Ez Henri Pozzi: "Századunk bűnösei" c. politikai és trörténelmi témájú tényfeltáró könyvében olvaható. Hivatkozik Poincare: "Victoire et Armistice" c. munkájára, amiben az áll, hogy Clemenceau kitört, és a következőket kiabálta: "A románok vakmerőek! Gyáván cserbenhagytak bennünket, s most még törődjünk velők? Ez már mégiscsak sok!"

De mindennek ellenére, sajnos mégis ők részesültek a legnagyobb zsákmányban... :(