Az egyensúly ára
A társadalom szisztematikus megregulázása című haditervben a miniszterelnöki hivatalt irányító
miniszterre osztották a feladatot, hogy rendet vágjon a sajtóban. A kancelláriaminiszter által elôbb
pozitív diszkriminációként emlegetett, majd a feladat súlyát felmérve egyensúlyteremtésre keresztelt, valójában egyszerűen a vélemény- és sajtószabadság ellen irányuló hadjárat eszköztára igen változatos: a kormány iránt finoman szólva lojális lapok közpénzekbôl történô finanszírozásától
a közszolgálati médiumok alkotmánysértô leigázásán keresztül a kormánnyal szemben kritikus -tehát sajtóként működô - orgánumok folyamatos fenyegetéséig és gazdasági ellehetetlenítéséig a
legváltozatosabb módszerek vettetnek be annak érdekében, hogy végre rend legyen, és a hazai sajtó olyan tükre legyen a kormány tevékenységének, amilyennek önmagát látni szeretné.
Saját interpretációja szerint a kancelláriaminiszter természetesen nem akar egyebet, mint helyrebillenteni a kizökkent egyensúlyt, esélyt teremteni a „méltánytalanul hátrányos helyzetbe
került" jobboldali, konzervatív sajtó számára. Azt már talán soha nem fogjuk megtudni, hogy egyszerű műveletlenség, tudatlanság vagy nagyon is mély tudatosság áll-e annak hátterében, hogy
a sajtó megrendszabályozását a magyar történelemben igencsak rossz emlékeket idézô egyensúlyteremtésként emlegetik kormánykörökben, hiszen bôven találhatunk jeleket mindkét lehetôség valószínűsítésére. Egyensúlyt a magyar gazdasági és szellemi életben ugyanis utoljára az elsô zsidótörvénnyel kívántak teremteni „Az úgynevezett elsô zsidótörvényt (1938: xv. tc.), melyet
1938. május 28.-án hirdettek ki »a társadalmi és gazdasági élet egyensúlya« érdekében...a kortársak »egyensúly-törvénynek« is nevezték."1
A kormányközeli médiumok piaci pozícióinak javításához a piacgazdaságokban szokásos, ám
igencsak hosszadalmas, macerás és számos kockázatot rejtô versenyképesség fokozása helyett a piaci viszonyok szétzilálásán és a médiumok pártállami rendszerben szokásos kézi vezérlésén
keresztül vezetô utat választotta a jelenlegi kormány. A kormányhoz közelálló két napilapot ma már
elsôsorban közpénzekbôl tartják fenn.
A Napi Magyarország reklámbevételei 1998. második felében néhány hónap alatt
megnégyszerezôdtek, az 1998 májusi 15 millió forintos reklámbevétellel szemben decemberben már több mint 60 millió forintnyi hirdetés jelent meg a lapban havonta, és ez a jelentôs bevételi többlet kizárólag az állami kézben lévô nagyvállalatok megrendeléseibôl származott. A „Napi Magyarország
legnagyobb hirdetôje" címért a Szerencsejáték Rt., a Postabank és a Magyar Fejlesztési Bank vetélkedhet. 1999. májusában például a Szerencsejáték Rt. 15 millió forintért,2 a Fejlesztési Bank 7,5 millió forintért, a Postabank pedig 3,3 millió forintért helyezett el reklámot a lapban, ám volt olyan hónap is, amikor egyedül - az amúgy tiszta lappal induló - Postabank nem kevesebb, mint 16 millió forintnyi hirdetést adott fel a miniszterelnök kedvenc napilapjában. Az elmúlt hónapokban a
Napi Mao legnagyobb hirdetôinek listájára feliratkozott a MATÁV Rt. is, amely mielôtt búcsút vett volna az ÁPV Rt.-tôl, nem mulasztott el néhány milliót a lapba nyomni: májusban egy utolsó nagy lendülettel még több mint hatmillió forintért hirdette szolgáltatásait a lapban. A MATÁV Rt.-hez hasonlóan nyilván a többi állami intézményt is kizárólag jól átgondolt marketingstratégiája készteti arra, hogy ugyanannyiért vegyen meg egy reklámoldalt a jó esetben 30 000 példányban eladott Napi Magyarországban, mint amennyiért ugyanezt a több, mint 220 000 példányban eladott Népszabadságban megkaphatja. Az elmúlt egy év során a Napi Magyarország hirdetési bevételeinek több, mint 90 százaléka állami vállalatok és intézmények megrendeléseibôl származott.
A Magyar Nemzet helyzete a Napi Magyarországénál is komfortosabb, mivel a lap becslések szerint évi több száz milliós veszteségét tulajdonosként közvetlenül a Postabank állja; amilyen
sürgôs volt ugyanis a profiltisztítás jegyében a tekintélyelvű elvárásokra fittyet hányó, tiszteletlenül kritikus - és mindennek tetejében a fiatal demokraták fiatalságára emlékeztetô - Magyar Narancs támogatásának megszüntetése, annyira ráérôs a ma már nyilvánvalóan közvetlenül a Miniszterelnöki Hivatal politikai komisszárjai által szerkesztett Magyar Nemzet értékesítése.
Tekintettel a közvetlen banki finanszírozásra, ennek a lapnak már a látszatra sem kell ügyelnie, minthogy valójában nincs szüksége reklámbevételre. Így azután a Magyar Nemzet megkímélheti olvasótáborát attól a bosszantó, ám a piacgazdaságokban elkerülhetetlen kényszerűségtôl, hogy a
lap felületének 40-50 százalékát reklámokkal töltse meg. Ám a jelek szerint e vonzó helyzeti elôny
sem tudja megállítani a közönség lassan évtizede tartó apadását. Mindemellett - feltételezhetôen az állami közteherviselés jegyében - a Magyar Nemzet veszteségeinek finanszírozásában, ha lényegesen kisebb arányban is, de a többi nagy állami szponzor is rész vállal: a Szerencsejáték Rt.például májusban közel tízmillió forint értékben hirdetett a lapban.
S miközben a kormányközeli lapokhoz számolatlanul folynak a közpénzek, a baloldali és liberális sajtóval - nemegyszer jogszabályt sértve - a legtöbb érvényes szerzôdést is felbontották az állami tulajdonban lévô vállalatok, nyilvánvalóvá téve, hogy reklámtevékenységük nem egyéb, mint
egyfajta burkolt laptámogatás, amelynek eredményeképpen a közpénzek a médiapiac politikai manipulálásának eszközévé válnak.
A nagy állami hirdetôk/szponzorok közül a leginkább kétségbeejtô természetesen a Postabank ismételt politikai szerepvállalása, hiszen éppen az ilyen és hasonló politikai tranzakciókra
hivatkozva költötte az állam a bank konszolidálására annak az összegnek csaknem a háromnegyedét (!), amennyibe a Világbank szakértôinek becslése szerint Koszovó újjáépítése kerül.
Ugyancsak 1998. végén konszolidálták a Magyar Fejlesztési Bankot is, szerény 40 milliárddal,amelynek reklámokba burkolt laptámogatási módszere különösen azért indokolatlan, mert a bank lakossági szolgáltatást egyáltalán nem végez, így tehát üzleti szempontból minden olyan forintot kidobott pénzként könyvelhetünk el, amelyet arra költenek, hogy napilapokban hirdessék szolgáltatásaikat.
A Szerencsejáték Rt. rendkívüli érdeklôdése a jobboldali sajtó iránt érthetô,hiszen elnök-vezérigazgatója éppen attól a MAHÍR nevű cégtôl érkezett, amely a Napi Magyarország kiadója - így nála jobban senki nem tudhatja, hogy mekkora szüksége van a lapnak a folyamatos pénzpumpálásra.
A jobboldali médiumok helyzetbe hozásának másik elôre eltervezett fegyvere lett volna a kormány-közeli lapok exkluzív információkkal való ellátása. Ez hétköznapi nyelvre fordítva annyit jelent, hogy rendes kormánypolitikus nem áll szóba baloldali vagy liberális lapok újságíróival, és
információt, nyilatkozatot kizárólag kormányhű médiumok munkatársainak ad. E legjobb esetben is kétélűnek nevezhetô fegyver azonban meglehetôsen hatástalannak bizonyult, mivel a jobboldali lapokban megjelenô interjúk az esetek döntô részében olyan érdektelenek és semmitmondóak,hogy ezek közlése inkább büntetés, semmint jutalom minden olyan médium számára, amely
közönségének érdemi tájékoztatására törekszik.
A lapolvasó közönség ugyanis azért vásárol újságot, hogy tájékozódjon, nem pedig azért, hogy pr-cikkeket olvasson a valóságról, amelyben él. Ezt nemcsak az támasztja alá, hogy a kormány-közeli lapok közönsége - a kormány minden erôfeszítése ellenére - egy év elmúltával sem növekedett, hanem az is, hogy a kormányfô más médiumokban történô megnyilatkozásainak közönségvonzása is látványosan apad.
A miniszterelnök februári, Vigadóban elhangzott - fôműsoridôben közvetített és komoly kampánnyal beharangozott - beszédére a lakosság 8,6 százaléka3 volt kíváncsi, július elején pedig már csak feleennyien nézték azt a műsort, amelyben a kormány egyéves tevékenységérôl adott számot a miniszterelnök. Hasonlóan tanulságos az Akták esete, amelynek közönsége harmadával volt alacsonyabb az abban a hónapban mért átlagos közönségnagyságnál azon az estén, amikor a műsor vendége a kormányfô volt.
Nem gyakorolt pozitív hatást a Kossuth Rádió szerda reggeli műsorának hallgatottságára sem a kormányfô rendszeres megszólalása, a műsor hallgatottsága jottányit sem változott, vagy ha igen, akkor némileg alacsonyabb, mint más reggeleken.
Az egyensúlyteremtési törekvések teljes kudarca leglátványosabban a Magyar Televízió esetében igazolódik. Az elmúlt egy év során a kormány minden fontos pozíciót elfoglalt a televízión
belül, a végrehajtott személycserék a jobboldalról egyre inkább a szélsôjobb felé terelik az intézményt. Ezzel párhuzamosan azonban az MTV gyakorlatilag a pályán kívülre került a médiapiaci versenyben,reklámbevételeinél csak közönségrészesedése apad gyorsabban, ám minthogy e két paraméter szorosan összefügg, nyilvánvaló, hogy a nézôszám lankadatlan csökkenése tovább
apasztja a kereskedelmi bevételeket. Az MTV 1997-ben regisztrált 16,5 milliárd forintos reklámbevétele 98-ban a harmadára, hatmilliárd forintra csökkent, ebben az évben pedig már az
intézmény üzleti tervében is mindössze négymilliárdnyi bevételt irányoztak elô, ám pillanatnyilag - az intézmény piaci pozícióinak drámai romlása miatt - ennek teljesülése is meglehetôsen bizonytalan. A közönségarány alakulását ábrázoló grafikon mindennél beszédesebben árulkodik az egyensúlyteremtés hatásairól.
A hazai közszolgálati televíziózás a mára kialakult 15 százalék alatti piaci részesedésével Európa-rekordot döntött, ilyen mélyre ugyanis mind ez idáig egyetlen ország egyetlen kormányának
sem sikerült züllesztenie a köztelevíziót.
Az egyensúlyteremtési ambíciók kudarcát látványosan illusztrálják azok az adatok is, amelyek azon politikai tájékoztató műsorok nézôszámának alakulását mutatják, amelyeknek alkotógárdáját
az elmúlt évben a kormány ízlésének megfelelôen alakította át a televízió vezetése.
A táblázat adataiból nyilvánvalóvá válik, hogy amelyik szerkesztôségbe a kormány beteszi a lábát, onnan pánikszerűen menekül a közönség, a kereskedelmi televíziók pedig nyugodtan
fizethetnének ügynöki jutalékot azoknak a kormánytisztviselôknek, akik egyensúlyteremtésükkel ilyen sikeresen üldözték el az MTV megmaradt közönségének több mint a felét.
S minthogy a reggeli sávban, ha fokozatosan csökkenô arányban is, de még tartotta piacvezeto szerepét az MTV1, érthetô, hogy ez a műsor sem kerülhette el sorsát, a megszüntetést, mint
ahogy ugyanez vár az elkövetkezô hetekben mindazokra a műsorokra, amelyek szerkesztési elveiben a szakmai szempontok megelôzték az ideológiai elvárások teljesítését. A szélsôjobboldali buldózer beindult, és a politikai műsorok után most már a kulturális, közéleti műsorok - Kincsestár, Publikum - letarolása következik.
A kézi vezérlés egyébként már nemcsak személycserékben, hanem konkrét műsorokkal kapcsolatos tartalmi döntésekben is érvényesül.
Az 1956-os forradalom mártírjainak újratemetésérôl szóló dokumentumfilmet közvetlenül a Miniszterelnöki Hivatal fôideológusa cenzúrázta és vágatta
újra oly módon, hogy - amint ezt Farkasházy Tivadar akkurátusan lemérte - az 56-os forradalom 7 résztvevôjének beszédébôl együttesen 7 perc 58 másodperc, míg egyedül Orbán Viktor beszédébôl 5 perc 01 másodperc került a filmbe. Ugyancsak a Hócipô fôszerkesztôjének számításai szerint a
filmben összességében kevesebb szó esett a forradalomról, a leszámolásokról, az azóta eltelt fél
évszázadról, az újratemetés elôzményeirôl és magáról az eseményrôl együttvéve (12 perc 10 másodperc), mint Orbán Viktor beszédérôl, amelyet 14 perc 36 másodpercen keresztül méltattak a
megszólaltatott párttársak, és a film teljes terjedelmének 42 százalékában fideszes politikusok elmélkedtek mindarról, amihez korábban csak életkoruk, ma viszont már az eseményekkel kapcsolatos megnyilvánulásaik miatt is vajmi kevés közük van.
A filmben egyetlen szó nem esett a
forradalom kivégzett vezetôirôl, amin szintén nem csodálkozhatunk, hiszen özvegyeiket és gyermekeiket is elfelejtették meghívni arra a megemlékezésre, amelyet férjeik, illetve apáik újratemetésének évfordulóján rendeztek.
A filmet készítô dokumentaristák, szembesülve művük sorsával, nevüket levetették a filmrôl, amelyre ezek után Káel Csabának, a miniszterelnöki házimozik készítôjének neve került fel. A bárdolatlan és hazug torténelemhamisítást az idô nyilván a
helyére teszi, hiszen az ilyesmi a Miniszterelnöki Hivatal munkatársainál tehetségesebb áltörténészek és kurzuslovagok számára sem bizonyult hosszú távon sikeres vállalkozásnak.
Az itt tárgyalt összefüggésben ez a történet elsôsorban azért érdekes, mert látványosan bizonyítja, hogy az MTV-ben ma már az valódi pártállami cenzúra is működik.
Mindeközben a közel tízmilliárdos adósságot felhalmozott intézményben hétrôl hétre növekszik a felsô vezetôk és a többszázezer forintos havi tiszteletdíjjal szerzôdtetett szakértôk száma, csak a „káprázatos tehetségű" Szenes Andrea mellé - akinek havi javadalmazása önmagában is jócskán
meghaladja az egymillió forintot - kinevezése óta legalább nyolc szakértôt szerzôdtetett az
intézmény.
Ennek fényében azután különösen nevetségessé válnak azok a takarékossági intézkedések, amelyeknek eredményeként számos műsorkészítô műhely alapvetô működési feltételei is megkérdôjelezôdnek. A szélsôjobbról érkezett Csermely Péter hírigazgató jövedelme nyilván nem marad el lényegesen az alelnöknôétôl, ám neki vélhetôen nincs szüksége belsô
tanácsadóra, mivel a vezetôi értekezleteken élô egyenesben közvetíti Csurka István üzenetét a kirúgandók listájáról és a szükségesnek tartott szemléletváltásról. Mire ezek a sorok nyomdába kerülnek, addigra, úgy tűnik, az MTV-ben Csurka István legmerészebb álmai válnak valóra, az, amit nem sikerült a 90 és 93 között a jobbközép kormány alelnökeként véghezvinnie, azt megvalósítja most egy szélsôjobboldali, látszólag ellenzéki párt elnökeként a közszolgálati televízióban.
A gátlástalan tisztogatással párhuzamosan a politikai tájékoztató műsorok egyre inkább a populista
és szélsôjobboldali erôk irányítása alá kerülnek, az ellenzéket lejárató, elfogult, manipulált összeállítások és a kisebbségek elleni szélsôséges és uszító hangvételű műsorok (A Hét) váltakoznak a mindenféle hírértéket nélkülözô termelési riportokkal és kormánypropagandával (Híradó).
Ráadásul - amint történelmi leckéinkbôl erre számtalan példát láthattunk - mivel a most dühödten randalírozó dilettánsok küldetése nyilvánvalóan más-más tôrôl fakad, csupán hónapok kérdése, hogy a közös baloldali-liberális ellenség kiűzése után egymás szisztematikus irtásába kezdenek, és minthogy az akkor egymásnak feszülô táborok minden szempontból méltó ellenfelek lesznek, az lesz az igazi hosszú kések éjszakája.
Mindeközben akadálytalanul folyik tovább a szabad rablás, az MTV újonnan kinevezett elnöke,a Friderikusz-show sugárzási jogának a TV2 számára történt ingyenes átengedésével és a futball-közvetítésekkel kapcsolatos törvénytelenül megkötött szerzôdéssel, feltételezhetôen újabb több százmilliós kárt okozott az intézménynek.
Az MTV számára a legalább viszonylagos függetlenség visszanyerésének egyetlen esélyét ingatlanvagyonának értékesítése jelenthetné, az épületekre azonban a felhalmozott adósságok fejében az APEH és a Társadalombiztosítás már rátette a kezét. S minthogy a legutóbbi kuratóriumi ülésen a már eredendôen is jelentôsen alulértékelt ingatlanvagyon könyv szerinti értékét tovább
csökkentették, a kormány valódi értékük alig egyharmadáért fog hozzájutni ezekhez az ingatlanokhoz.
Ám nem volna egyensúlyteremtés az egyensúlyteremtés, ha a mérleg másik serpenyôjét üres maradna. Még alig melegedett meg a kormányrúd a miniszterelnök kezében, amikor megüzente, hogy ô általában nem olvas újságot, nem néz tévét és nem hallgat a rádiót - ami egy miniszterelnök
esetében különösen szerencsés szokás -, ám ha mégis ezt teszi, akkor kizárólag a Napi Magyarországból és a rádiós Vasárnapi újság MIÉP-es ihletésű forrásaiból tájékozódik. A Magyar
Narancs és a Magyar Hírlap eltakarításának szándéka eztán már egyértelműen jelezte, hogy az
„egyensúlyteremtést" komolyan gondolják. A közszolgálati médiumokban egyszerű a kormány helyzete, ezek falai közé ugyanis mára visszaköltözött a félelem.
Az egzisztenciális fenyegetettség
pedig önmagában is elegendô ahhoz, hogy újra működésbe hozza az öncenzúrát. Az ellenségesnek címkézett lapok gazdasági ellehetetlenítésének eszköztára változatos - a rendszeres APEH
vizsgálatoktól, a hirdetôk zsarolásáig számos hatékony eszközrôl szólnak a történetek.
Az egyensúlyteremtés indirekt eszközei közé sorolható az újságírók és a sajtó folyamatos szidalmazása, megalázása és fenyegetése.
Juszt László eltávolítása a televízióból, és az általa kiadott lap tönkretétele feltételezhetôen egy
új fejezet nyitányát jelenti. Amikor ugyanis a „független közszolgálati televízió" elnöke gyakorlatilag
elismeri, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal biztatására távolította el a műsorkészítôt, ahelyett, hogy
a demokráciákban elfogadott ártatlanság vélelme értelmében védelmébe vette volna munkatársát, a közszolgálati rádió elnökét pedig közvetlenül a Miniszterelnöki Hivatal vonja felelôsségre, ha olyasvalami hangzik el a rádióban, ami nem nyeri el tetszésüket, akkor nyilvánvaló, hogy már régen nem beszélhetünk a sajtó szabadságáról.
A ma még könnyedén felnyitható pártállami szertárból - a történelemhamisításon kívül, de attól
nem függetlenül - más eszközök is elôkerülnek.
Mind gyakrabban szembesülhetünk olyan kísérletekkel, amikor a tudományt próbálják a politika szolgálatába állítani. Legutóbb a Közéleti Önképzôkör tett kísérletet arra, hogy úgymond tudományos eszközökkel igazolja a
kormánypolitikusok liberális és baloldali sajtóval szemben hangoztatott kifogásait. A politikai prekoncepció igazolására tett módszertanilag megalapozatlan, hiányosan dokumentált és szakmai felkészületlenségrôl tanúskodó bizonyítási kísérlet azonban szánalmas kudarcot vallott, és sokkal inkább igazolta a kormány független sajtóval kapcsolatos elôítéletességét, semmint az ezekkel az orgánumokkal szemben megfogalmazott vádakat. A gyenge lábakon álló kutatás hitelességét nem növelte sem az, hogy azt a Miniszterelnöki Hivatal munkatársa végezte szabadidejében (civil munkásságának részeként), sem az, hogy az eredmények ismertetésére szervezett sajtótájékoztatón maga a kancelláriaminiszter vonta le a konklúziót, amely történetesen éppen
egybeesett az általa már lassan egy éve hangoztatott sajtóellenes vádakkal.
S ha már a hitelesség kérdésénél tartunk, sajtóelemzôk - kiváltképp a Közéleti Önképzôkör tevékeny tagjainak - figyelmébe ajánlanám a feladatot, hogy a Magyar Nemzet Postabankkal és
Princz Gáborral kapcsolatos írásait felhasználva tegyék alapos elemzés tárgyává, hogy mennyire másodlagossá válik az igazság egy olyan sajtóorgánum számára, amelynek fennmaradását nem a
közönség, hanem különbözô gazdasági és politikai érdekcsoportok szavatolják. A rendszerváltás idején a legnagyobb presztízzsel és példányszámmal rendelkezô napilapból mára ideológiai és
pártpropaganda fórummá züllesztett Magyar Nemzet elmúlt tízéves története a
médiaegyensúly-teremtés szomorú mementójaként vonul majd be a magyar sajtótörténetbe, annak elrettentô példázataként, hogy miként lehet tönkretenni egy politikai napilapot azzal, ha a politika a hóna alá nyúl.
Az elkövetkezô ôsz számos új fordulatot hozhat a sajtószabadság rövid, ámde kalandos hazai történetébe. Amennyiben ugyanis a parlament elé kerül, és a képviselôk többsége áldását adja a
társadalmilag hátrányos véleményekre adott válaszok kötelezô közlésérôl, valamint az úgynevezett sajtókiegyenlítési alapról szóló törvények elfogadására, akkor biztosak lehetünk benne, hogy ebben a kérdésben visszafelé fordul az idô kereke, és hosszú idôre búcsút vehetünk a demokráciák egyik legfontosabb alkotmányos alapjogától, a vélemény és sajtószabadságtól.
A reklámköltésekre vonatkozó adatokat az AC Nielsen, a médiahasználatra vonatkozó adatokat pedig az AGB Hungary bocsátotta rendelkezésünkre."
VÁSÁRHELYI MÁRIA ES 1999/34
