Hú, hát leírom akkor én balekságom hiteles történetét, de csak halkan kuncogj rajtam! :)

 

Többször előfordult, hogy az én drága zenész exem, holmi kezére rajzolt szívecskékkel és női nevekkel tért haza innen-onnan, de ezeket ki se kellett dumálja, csak kiröhögtem, hogy gyenge próbálkozás, hogy féltékennyé tegyen, mert ha volna min aggódnom, nyilván lemosta volna ezeket, mielőtt hazaér. A lakás, amiben a megcsaláskor éltünk, máskülönben albérlet volt, a teljes fizetésem elment a bérleti díjra és a rezsire, és az övéből vettük a kaját meg amire gondolta, hogy érdemes pénzt kiadni. Kajára pl. nem kellett sokat, mert anyám és nagymamám is főzött nekünk, és hol ide, hol odajártunk vacsorázni, nem beszélve minden második hétvégéről, amit az ő szüleinél töltöttünk vidéken. Visszatérve arra, hogy akkor mire ment el a pénz, hát nekem télikabátra pl. nem volt pénzünk, szóval a nagymamám vett nekem, de pl. rockzenei válogatás magnókazettákra azért volt pénzünk, és az én fizetésemre áruhitelt vettünk fel, hogy vegyünk neki egy erősítőt a gitárjához (a gitárt szintén az én betétkönyvemből  vettük -- nagymamám gyűjtögette 18. szülinapi ajándéknak). Ő egyébként feketén dolgozott, szóval igazából nem tudtam mennyit keres, de elvoltunk, szépen játszottuk a papás-mamást, ami a részéről az én idomításomban és nonstop lehülyézésemben zajlott, olyanért be tudott szólni, hogy miért fahéjjal eszem a tejbegrízt (amit én főztem), és miért nem kakaóval mint minden normális ember, azaz ő. S

 

zóval éldegéltünk, ha nem is felhőtlenül boldogan, de átlagosan. Egy szép őszi napon együtt indultunk el, én egy mérlegképes könyvelői tanfolyamra, ő meg állítólagosan a zenekara dobosával találkozni. Utólag belegondolva, fura lehetett volna (vagy tudatalatt az is volt), hogy ehhez megborotválkozott, beillatosította magát és az öltözékét illetően is erőfeszítéseket tett. Miközben mentem a tanfolyamra addigra rendesen megfájdult a fejem, és úgy döntöttem, hogy nem leszek képes végigülni az estét, jobb, ha hazamegyek, eleve el se akartam menni, az exem erősködött, hogy majd a friss levegőn jobban leszek.

 

De mégis hazamentem. Az előszobába belépve, felkapcsoltam a villanyt, és megpillantottam egy pár akkor divatos térd fölé érő velúr csizmát (amire nem volt pénzünk, bár én is szerettem volna olyat), felette egy elegáns télikabáttal (szebbel, mint amit a nagymamám vett nekem). Meglepődtem, és fennhangon kérdeztem: "Van itt valaki?" Mire az én drágám elhaló hangon a sötét hálószobából annyit kiabált ki, hogy "Ne gyere be!" Jó, mondom, nem megyek, lemegyek a ház elé, integess le az ablakból, ha feljöhetek. Lenn ücsörögtem félórát, és néztem az ablakunkat, amikor lekapcsolta a villanyt, azt hittem, lejön elém, de a valóságban az átjáróház túloldali kapuján elmenekült a nővel (akit csak a szakításunk után két-három hónappal nevezett meg, mert amúgy ismertem, és nem akartam tudni, hogy melyik csaj volt a munkahelyéről, és nem is a csaj hibája, hogy akkor ott volt nálunk -- úgy gondolom!) Mire felmentem üres volt a lakás, még az ágyneműt se húzták le maguk után... Arról az ágyról, ami a keresztanyámék első ágya volt, miután összeházasodtak... Aztán csörgött a telefon, hogy ő éjszakás, és megy dolgozni. Ezzel bosszantott csak fel igazából, hogy elém se mer állni, mert a sunnyogást világéletemben utáltam. Meg mert ez azt jelentette, hogy a beszélgetés másnap estére marad, mert az éjszakai műszakból mindig úgy ért haza, hogy én már elmentem dolgozni. Mondtam neki, hogy menjen, de ha most nem jön fel elmagyarázni, hogy itt mi történt, akkor ennek annyi. Szóval visszajött és előadta a nagyhalált, hogy mennyire szégyelli magát, és hogy csak azért csinálta, mert én vagyok neki az első és másokkal is ki akarta próbálni. Én meg az egyszerűség kedvéért megbocsátottam, nem tettem ki a szűrét, de felmondtam a lakásbérletet, mert nem óhajtottam a teljes fizetésem terhére külön albérletet finanszírozni, hogy ő boldogan kufircolhasson ott, és beköltöztünk anyámhoz a gyerekszobámba... :)

 

Így aztán ezen karácsonykor, a lehazugozásom után, amikor elmentem hozzájuk, még az állomáson közöltem vele, hogy itt vége van, telefonba nem akartam mondani, ezért vonatoztam el, de már szállok is vissza a következőre, mert én ezt nem csinálom vele tovább. Nagy könyörgés, ne csináljam, várnak a szülei. Jó, eljátszottam a jó menyt (az anyukáját nagyon szerettem). De az én anyám tudta, hogy vége van, és kértük, hogy minél hamarabb költözzön el, ha talált lakást. Erre átkérte magát állandó éjszakásra, hogy így váltsuk egymást dumával, és ezerrel udvarolt meg nyalizott, hogy béküljek ki vele. Aztán a születésnapomon (fél évvel a szakítás után) egyszercsak arra értem haza, amit már rég vártam: eltűnt a szobámból a cucca. :) Életemben olyan megkönnyebbülést nem éreztem, mint akkor, pedig ő még utoljára fel akart bosszantani. De én aztán nem hívtam fel. Ő keresett meg pár hónappal később, addig a kolléganővel élt együtt. ;P

 

 

Egyébként ez előtt is voltak még dolgai (anyám aranyékszereit ellopta az egyik haverja), nem akarom részletezni tényleg, hogy mekkora balek voltam, de tanultam belőle. A többi exemmel már csak egyetlen picuri lábujjheggyel átlépett vonalnál is vége volt a dolgoknak.