A tüzijátékok azt hiszem már csak ilyenek. Várjuk, elmegyünk, várakozunk, tolongunk és toporgunk (esetleg bőrig ázunk), aztán amikor megkezdődik csak bámulunk tágra nyílt szemekkel, és csodálkzunk, majd már kezdjük unni, és a végén azt mondjuk, hogy hát meg volt, jó volt, ez is egy tüzijáték volt.
Persze jövőre aztán megint kezdődik minden elölről.
Én személy szerint kedvenc szülővárosomban nézem minden évben (a gyökereket vert fővárosiasságom ellenére), az ugyanilyen unalmassá vált, de mégis várva várt virágkarnevállal egyetemben, most már keresztgyerekkel, akit ugyanúgy mint korábban engem a szüleim el kell vinni, hogy láthassa.
Egyébként nálunk szerintem az idei tüzijáték ritka hosszú volt (vagy csak én éreztem így?), s mire az eső leért hozzánk Pestről éppen indultunk hazafele, úgyhogy megúsztuk. Nekem leginkább az tetszik, amikor a szépen megvilágított Nagytemplom (most már azért mindenki tudja, hogy Debrecenről van szó :-)két tornyából a görögtűz aláhull.
Az új évezred első tüzijátéka azt hiszem az első pesti tüzijátékom lesz, de ha így lebunkózzátok lehet, hogy jövőre is hazaszaladok.