Alattam reng a föld tán,
Fölöttem bőg az orkán,
ahogy kifér a torkán.

Élek talán, de meddig?
Köröttem minden omlik,
felizzik és koromlik.

Az öncsalás megéget:
csettintés volt az élet...
Felcsábult, semmivé lett.

Múltam lehullt lepelben
osont lehúnyt szememben,
került nevetve engem.

Csak öncsalás, csak ámbár,
ezernyi szépremény-tár...
Ki voltam én? Egy kontár.

Egy csettintés csak, ennyi,
és el lehet feledni,
szépen csiszolt, de semmi.