Egyetértek Wazullal. Ráadásul úgy néz ki: a leghosszabb út önmagunkhoz vezet. Az ember azt hinné, hogy önmagunk lenni a legegyszerűbb dolog a világon, pedig nincs izzasztóbb, mint állandóan azzal szembesülni, hogy most xy tanárom, edzőm, kedvenc filmszínészem, példaképem, (rém)álmom, szomszédom, ez vagy az a szerep stb vagyok éppen, amit azért jó lenne már levetkőzni. Nekem a budó többek között ennek a "visszahámozási" folyamatnak adta meg a kulcsát. Rájöttem pl. hogy 4-5 km. futás után megszűnnek ezek a szerepek, a gőgös ego elmegy világgá, mivel oxigénéhség van, izomfájás van, esetleg az oldalamban egy ordas nagy szúrás van, szóval: én van, ott maradtam csupaszon magamra, és ez jó. (Ottliknak van erről egy nagyon szép mondata az Iskola a határonban.)
Meditációnál is hasonló a szitu, figyelsz a légzésre, és egy idő után (jó esetben) rájössz, hogy Vagy, pont azzal, hogy nem gondolsz rá.
Az egyik tanárom, aki rengeteget foglalkozott a tibeti buddhizmussal, elmondta az ilyen keleti meditációs technikák vázlatos és hozzávetőleges élettani hátterét. Röviden megpróbálom összefoglalni (akit ez kevésbé érdekel, most nyugodtan ugorhat).
Szóval úgy néz ki, hogy az egyetlen elemre való koncentrálásra (pl. a légzésre, egy képre stb.) alapozó maditáció esetében áttételesen az a cél, hogy a nappali életben legtöbbet használt és így domináns bal agyfélteke aktivitását sikerüljön csökkenteni. Ez a félteke felelős például a logikai gondolkodásért, a számtannal kapcsolatos dolgokért stb. (nevezzük "hasznos féltekének"). A hosszan tartó ugyanolyan inger (pl. légzésre koncentrálás) fékezi a tevékenységét (nincs min rágódnia), mindemellett maga az ismételt, használt inger is "eltünik". Ennek időtartama nagyjából 20 perc (pl. ha egy olyan kontaktlencsét tesznek a szemre, amin eleve van egy kép, azt húsz perc múlva nem fogjuk látni, a folyamatos inger kioltódik). Ha a bal (nappali, "hasznos") félteke aktivitása csökken, és létrejön egyfajta "szellemi csned", nagyobb lehetőséget kap a mindennapi tevékenységek során egyébként alárendeltebb helyzetben lévő jobb agyfélteke, amely többek között a szimbolikus, globális gondolkodás központja, és ez lenne a kollektív tudatalatti tanyája is (ha az előbbi a racionális, akkor ez lenne némi csúsztatással a "lényegi" -nem tudok jobb szót- dolgok raktára). Erről a területről tehát ekkor szabadabban szivároghatnak fel, "behallatszanak" bizonyos "információk". (Érdekes módon itt van a tér és időérzékelés központja is, így ezzel kapcsolatban is érhetnek minket új élmények - sok erre való utalás van a meditációval foglalkozó írásokban.
A meditáció során így tehát nem feltétlenül új dolgokra lehet rájönni, hanem olyan dolgokat tapasztalhatunk meg, amiket már tudunk, valahol ott vannak elásva bennünk, akár mint ősképek/élmények, archetípusok (szellemi szinten), akár mint tökéletesedett reflexmozgások (fizikai szinten). Nem figyeltétek még, hogyha az ember nem figyel oda, idegből simán beledobja a tíz méterre álló kukába a söröskupakot, míg ésszel "akarva" jó ha ötödikre, tizedikre sikerül.
Én azt hiszem, valami ilyesmire utalnak a keleti mesterek, amikor azt mondják: gondolkodj a hasaddal. A zsigeri reagálás ezerszer gyorsabb és pontosabb, mintha elkezdem végiggondolni: most behúzom a bal lábamat...
Na igen, azt hiszem ehhez kellenek az évek, hogy ne csak a fejem, hanem a "hasam" (is) tudja, hogy fizikailag milyen technika vagy gesztus kell az adott helyzetben, s mindehhez lélekben: hogy ki is vagyok és mit is kell csinálnom a világban.
Én eddig összesen 3-4 így (egyszerre nagyon tudatosan és nagyon spontánul) működő embert láttam életemben, (ebből is az egyik indiai egy másik pedig lengyel volt). Egyszerűen sugároztak, komolyan mondom, kilowattban lehetett volna mérni.