A nagybőgős halála  

A két falut a kertek alatt gyalogösvény köti össze. Kb. 2,5 km hosszú a kitaposott út, kacskaringós, erdőn, mezőn, horhoson vezet keresztül, még egy csendes kis patakocskán is át kell lábalni útközben. Ha valamilyen okból a fiataloknak, vagy, mint most a zenészeknek dolga volt a szomszéd faluban, legtöbbször ezt az utat választják az aszfaltozott bekötőút helyett.

Nagy esemény volt tegnap a faluban, Vargáék leánya, a Julcsa végre beadta a derekát, aki már ugyancsak benne volt a korban és beleegyeezett, hogy Garzó Pista felesége legyen. Erre a régenvárt esemény örömhírére Varga papa a viszonyoknak megfelelő nagy esküvőt rendeztetett. A zenét az előbb említett szomszéd faluban élő cigányzenészek szolgáltatták.
Meg feleltek becsülettel a feladatnak, hajnal háromig, szinte szakadásig húzták a talpalávalót. El is vannak most nyekkenve, mikor pirkadat előtt a melegnyári este utáni harmatos mezőnek vágnak, hogy haza bandukoljanak.
Az utat már annyiszor megtették, hogy behunyott szemmel is hazatalálnának. A menetrend is hagyományos, elől megy a prímás, aztán a kontrás, utánna a brácsás, van egy klarinétosuk is és leghátul Sándor baktat, a nagybőgős. Sándor a legidősebb közöttük, de korát nem lehet meghatározni. Sovány, magas, ránzos, sötét, pergamenszerű bőre, nagy orra, kiálló pofacsontja, szomorú szeme inkább ijesztően hatott a gyerekekre, mint bizalom gerjesztőként. Holott ő soha, még a légynek sem ártott.
Nem is azért hagyta ott a felesége több, mint 40 éve, mert rossz ember lett volna, hanem, mert nem volt megelégedve a vonójával. Azt magyarázta neki, a női test is egy hangszer és azon is kell tudni játszani. Ő, mármint Sándor csak a bőgőhöz ért, a női testnek nem művésze. A legelső vándorcirkusz artistájával meglépett. Na de ez régen volt, a nagybőgője hű maradt hozzá, az a fontos, mert hát mi is lenne nélküle?

Az is megszokottá vált az utóbbi években, hogy Sándor a menet végétől mindjobban leszakad, mert vagy a bőgő lett nehezebb, vagy a nagybőgős gyengébb. Tény, hogy időnként ziláló tüdeje miatt meg kell állnia, hogy kifújja magát. Így annyira lemarad, hogy a kanyar után már nem is látja a banda többi tagját.

A nap még nem mutatja magát, csak sötétkékből világoskékbe való átmenettel jelzi, hogy közeledik és, mint mindennap, ma is a horizont fölé fog emelkedni. Nem messze az ösvénytől kis tehéncsorda ébredezik a karámban.
Sándor azonban nem figyel se állatra, se növényre, a napfelkeltét is számtalanszor látta, most magával van elfoglalva. Be kell látnia öregszik, nem úgy van, mint régen. Ma különösen gyengének érzi magát. Húsz-harminc méterenként megáll, liheg, nyomást érez a szíve táján, izzadt homlokát törölgeti. Alig várja, hogy a kuckójába lefekehessen az átdolgozott éjszaka után. De mintha mindíg messzebb lenne az az átkozott kuckó. Azt érzi úgy van, mint az a kocsibafogott ló, amelynek szénaköteget akasztanak a szája elé, de nem éri el, hiába húzza a kocsit magával. Olyan fáradság uralkodik el rajta, mint még sohasem. Már éppen arra gondol, legjobb lesz, ha ide a fűre egy kicsit lefekszik, hogy kialudja magát.

Ebben a pillanatban nehéz lépteket érez maga mögött, hátranéz: "Óh egek atyja!" egy óriási bika közelít nyílegyenesen feléje erőteljes lépésekkel. Ijedtében a bőgőt tartja maga elé pajzsnak, bár gondolható, hogy az nem valami nagy védelem. Mikor a bika kb. 5 méterre van tőle öntudatlanul a vonóhoz kap és elkezd játszani. A bika lelassít, 2 méter távolságban megáll, kissé lehajtja a fejét és nem mozdul, de így még félelmetesebb.

"Vaj jon tetszik-e a bikának ez a zene?!"

"Meghallják-e a többiek, hogy most bajban van?"
"Jobb lenne gyorsabban játszani? Mi lenne, ha abba hagyná?"

"Jaj, de melegem van!" "Jaj, de fázom!"
Megpróbál lassítani az ütemen. A bika a fejét lassan kissé jobbra, majd balra fordítja, mint ha azt mondaná nem, ne ilyen lassan. Sándor gyorsan dudolni kezd, hogy a bőgő ütemét fokozza:

"Meghalt, meghalt a cigányok vajdája, vajdája,
A vajdáné sátorfáját siratja, siratja
Gáre gyopár pingyászkule gajdule, gajdule
Hoppingále szavalingi szuszkiri, szuszkiri."

Homlokáert egyetlen hang sem jön ki a száraz torkán.
A bandatagoknak feltűnik a bőgő hangja, nem tudják mi baja lehet és megállnak. Sejtik, valami nincs rendben és visszaindulnak. A kanyarból kiérve jó száz méter távolságban látják a zenét hallgató bikát és elnevetik magukat.

"Nézd a bibast, a bikát szórakoztatja!"- mondja a kontrás. _"Gyerünk!"- kiált a prímás, aki felismeri a helyzet komolyságát és rohanni kezd Sándor felé, aki ebben a pillanatban elengedi nemcsak a vonót, de a bőgőt is.

A bika a közeledőket látva, kényelmesen jobbra fordul és eltávozik a tett színhelyéről.
"Sándor, Sándor ne haggyj itt bennünket, mit csinálunk bőgő nélkül?!"
Látják, hogy nem tudnak itt már semmit sem segíteni. Szótlanul állják körül a meggyötört életnélküli testet. Ők is fáradtak.
Laci, a prímás kiveszi tokjából a hegedűjét, behangolja és rákezd:
"Zölderdő mélyén, kis patak szélén, élt egy - szer .. egy... ö-reg... ci- gány........"
A felkelő nyári nap sugarai aranyszínűre varázsolják a keleti égboltot, az ébredő mezei madarak is áhitattal hallgatják a bőgő mély brummogására emlékező hegedűk keserű sírását.
Vége