Örökség? (Szerzett, vagy örökölt tulajdonságok?)
A mindennapi életben gyakran szembesülünk olyan kijelentésekkel, hogy X, vagy Y a jellemét apjától (anyjától, nagyannyjától stb.) "örökölte". Tudományos megfigyelések és szakértők szerint nagyon nehéz eldönteni, hogy mi a szerzett és mi az örökölt abban, ahogyan az egyén reagál a környezetére. Az agykutatással kapcsolatos (olvasott) ismereteimre támaszkodva megkockáztatom azt a meggyőződésemet "kinyilatkoztatni", hogy amit az általános közvélemény öröklöttnek tekint, annak 99%-a tanult, és nem öröklött tulajdonság.
Meg kell jegyeznem, hogy az utóbbi 10-12 évben nyiltak meg az agykutatásban olyan lehetőségek, amelynek eredményei nap-mint-nap ujabb és alapvető ismeretekkel bővítik tudásunkat. Így azon sincs csodálkozni való, hogy lexikonokban még olyan meghatározások vannak, hogy: a jellem az egyén jellegzetessége, amelyett született és nevelt tulajdonságai képeznek.
Kislexikon: "karakter: a személyiség "magva". Az egyénnek azok a - viszonylag - állandósult tulajdonságai, amelyek rányomják bélyegüket minden megnyilvánulására és kifejezik viszonyát a világhoz, a többi emberhez. A jellem meghatározza a cselekvést, a magatartást. Az ember jelleme szoros kapcsolatban van a világnézetével, és a jellemet nem az egyes tettek határozzák meg, hanem az ember általános életvitele, az egész élete."
A fenti meghatározás pszichológiai alapon nyugszik, ami nem azonos a neurológia definícióival. A pszichológiának nincs is szüksége az agyra, mert annak működéséből származó jelenségekkel (tudat, gondolkodás, gondolat stb.), azok külső és belső hatásaival foglalkozik. A témánkkal leginkább egyik ág , a pszichófiziológia foglalkozik, ami viszont a agykutatásra van utalva.
A jellem azon számtalan tapasztalatok összege, amit az egyén születésétől haláláig, de súlypontilag az első 3 évében tanul és ezek egyenként meghatározzák, hogyan reagál a környezetének megnyilvánulásaira. Talán még azt lehetne kiemelni, hogy a tanulás és tapasztalatszerzés intenzitása, maradandósága, az egyénre való hatása, fordított arányban van az egyén korával.
Az újszülött agyának csak egy kis része "működőképes", azaz nincs kiépült hálózat az agysejtek között (hiányzik a jeltovábbitás sebességét százszorosára növelő zsírhüvely az axonokon), csak a legszükségesebb reflex összeköttetések léteznek. (lásd : Késleltetett reflex ) Külső ingerek közvetlen, de koordinálatlan mozgási reakciót váltanak ki. A csecsemő megfelelő sorrendben és a tanuláshoz szükséges időben megtanulja végtagjait, különböző testrészeit "rendeltetésszerűen" használni, vezérelni. Ezen idő alatt megnövekszik az agy zsírtartalma, vagyis a "Schwanni-sejtek" bevonják az agysejtek axonjait. Így válik lehetővé az életfeltételekhez szükséges mozgás vezérlése, valamint a a külső ingerek, érzékszervi információk feldolgozása, tapasztalatok szerzése, kiértékelése, azok felhasználása, állandó helyesbítése, önálló gondolkodás.
Ismétlem születéskor az agy majdnem teljesen üres, azaz gondolat, tapasztalat, ismeret nélküli. Tudatosan nem reagál semmire, nincs, nem lehet jelleme!! Amit örökölhet egy csecsemő, azt úgy hívják köznapian, hogy vérmérséklet. Ez azonban nem a vérrel van összefüggésben, hanem a génekkel, amelyeknek hatása van az idegsejtek közötti információátvitelt biztosító anyagok forgalmában,amelyeket neurotranszmittereknek nevezünk.
Elsősorban az agyi szerotoninról van szó, amelynek a biokémiai kutatások szerint szerepe van az impulzív, agresszív magatartásban."Minden olyan fizikai, kémiai vagy pszichológiai behatás (pl. gyógyszer, méreg, sérülés, félelem, fájdalom!), ami az agyi szerotonin hatását gátolja, emberben és állatban egyaránt agresszió-fokozó hatású, míg a centrális szerotonin-hatást serkentô szerek vagy beavatkozások jelentősen fékezik az agresszív megnyilvánulásokat." (Depresszió, szorongás és szerotonin/Bánki M. Csaba dr.)
Tehát a csecsemő születése után elkezdi a "tanulást", és addig kísérletezik, pl. a kéz és ujjak mozgatásával, amíg sikerül az irányítás. Elsősorban azonban az utánzás a leggyakoribb módja a tanulásnak. Először egy kísérlet: ha egy 8-10 hónapos csecsemő elébe teszünk egy játék kávédarálót, amelynek tekerőkarja még hangot is ad és ő még ezt a tárgyat soha nem látta, mi történik?
A csecsemő ügyetlenül tapogatja, nézegeti, forgatja a játékot, esetleg véletlenül megmozgatja a kart, ami zörejt ad. Többszöri próbálkozás után egy bizonyos idő múltán, tudatosan is tudja a hangot a tekeréssel előállítani.
Ha azonban egy másik csecsemőnek, aki ugyancsak nem látta még sohasem ezt ( és hasonló) a játékot megmutatják, hogyan kell tekerni, hogy hangot adjon, majdnem azonnal, de legalább is nagyon rövid időn belül használni tudja a játékot.
Az utánzási hajlam, nagyon fontos az embernél, méginkább az állatoknál. Neurológiai hátterét néhány évvel ezelőtt Giacomo Rizolatti olasz kutató fedezte fel és az agysejtcsoportnak a "tükörneuronok" nevet adta. Ennek a sejtcsoportnak az a jelentősége, hogy csupán látással kapott információt úgy interpretálja, mintha az egyén a mozgásokat maga végezte volna, vagyis a hozzátartozó mozgás-vezérlést is "letükrözi". Ez az utánzás, ami olyan nagyon fontos, hiszen ha ez hiányozna egy csecsemőnél talán sohasem tanulna meg beszélni.
Tudományos kutatók kísérletekkel megállapították, hogy a csecsemő még mielőtt beszélni tud, következetesen reagál és felismer összefüggéseket. Természetes dolog tehát, hogy környezetének minden mozdulatát, jelenségét regisztrálja és előbb-utóbb utánozza.
Ez olyan kis és jelentéktelennek tűnő dolog lehet, mint pl. valamelyik szülő gyors, ideges, darabos mozdulata, vagy ellenkezőleg nyugodt, lassú mozgása. Indulatos, vagy nyugtató hanghordozása. Hirtelen felindulás, hangoskodás tapasztalása stb. A gyermek minden mégoly kevésbbé látványos érzelemrezdülést, reakciót érez, agyában rögzít és később utánoz.
Végül egy kísérlet arra, hogy viszonylag egyszerű
állat is tanul. Folyami rákról tudni kell, hogy vadászterületért egymással harcot folytatnak, verekednek. Amerikában mesterséges folyóban tanulmányozták a folyami rákok viselkedését. Kétféle viselkelkedési formát állapítottak meg: az egyik a győző, a bátor típus, jellemzője a hátsó részének(telson) felfelé hajlított állapotban, a lábak terpesztett tartása. A másik típus a vesztett, meghunyászkodó, a farkát magaaláhajlítva meghuzza magát. Azt is megállapították, hogy az első típus agya több szerotonint tartalmaz, mint a "gyáva" típusé. Ha mindegyikből egy példányt a kísérleti folyóba tettek, azok 20-30 percig vívták harcukat és mindíg a "bátor, harcias" rák győzött és a behuzott farkú hagyta el a színteret. Ezt természetesen több (megjelölt) rákkal megismételték. Később két "győztes" rákot engedtek harcolni egymással. Az egyik győzőtt, a másik vesztett. Természetesen ugyanez történt, amikor két "vesztes" rákot engedtek össze. Hat hét múlva azután kiderült, hogy tanultak a multkori esetből. Az a rák, amelyik azelőtt "győző" típus volt felemelt farokkal, de legutóbb vereséget szenvedett, most behuzott farokkal, "gyáván" vette fel a harcot. Az a "félénk" rák, amelyik multkor győzött, most "ki, ha ő nem" pöffesztedve, felemelt farokkal vette fel a küzdelmet. Tanulság! Jellemük a tapasztalat, a tanulás hatására megváltozott.
Egy kérdés azonban marad. Mint tudjuk, minden növendék állat játszik, hogy a felnőtt életben szükséges vadászati, vagy verekedési fogásokat gyakorolja. Két eset lehetséges a rákok esetében: vagy valóban öröklés útján kaptak több, vagy kevesebb szerotonint az agyukba; avagy mielőtt a kutatókhoz kerültek felnőttként, már megvívták harcukat "serdülő" korukban és tanulták azt a magatartást.
Vége