Carnuntum:

Bölcs:

 

Régen így is irták: belcs, mint a gyöngyösi codexben olvassuk: „A benne való belcs olaszokra.“ Honnan némelyek elemzése szerint annyit tenne, mint a dolgok belsejével foglalkodó, a dolgok belsejébe ható, belátó. De származtatható a bű gyöktől is: bű-öl-cs, bűvölcs, mint rejtélyes, bűvös dolgokhoz értő, s ez értelemben használtatik a bibliai fordításokban, hol a magus bölcs-nek neveztetik. Napkeleti bölcsek. A törökben is bil-mek Meninski szerént, am. scire és divinare. Hasonló jelentésü a szláv wolchu (magus). Egyébiránt, mennyiben tudósságra vonatkozik, rokon vele a finn welho, és a török billit (tudó, értő), bilmek igétől, és b előtét nélkül a magyar ildom, ildomos. A török bil-mek is az arab ’ďlm (scire, scientia) szóval összeköttetésben látszik lenni, honnan ’alem, ’alím, ’ullam az arabban, am. sapiens, doctus, eruditus. Népies kiejtéssel, és a régi iratokban l nélkül bőcs, pl. Sz. Katalin verses legendájában: „Leány, téged bőcsnek véllek.“ Ez alakjánál fogva hasonlítható hozzá a szanszkrit bhud (tud), innen budhasz (tudós, bölcs).

 

A bölcs szó valószínűleg a boldog egy változata, mert a boldog a germán bleid gót bleids, boldos, a bel tőből ered, aminek jelentése világít és fénylik, abból a tőből jön ami a bogyó, ami a basjó, ez s-es képzés, nem l-es.

 

A bölcs a bleids egy hangzása, a gótban irgalmas, jó jelentést is felvett, hisz ami boldog az egyben jó és irgalmas, de amúgy illuminált a boldog és a bölcs.

 

Aki ezt kitalálta nem volt ki a négy kereke:

Ótörök vendégszó: csagatáj bügicsi, oszmán büjüçü (‘varázsló’); ezek egy bügü (‘varázs’) szó származékai a foglalkozást jelölő -csi képzővel. Az ebből szabályosan alakult bűcs inetimologikus l hanggal bővült, mint pl. az ács régi és tájnyelvi álcs változata.

 

 

És ezt hívják nyelvészetnek, meg tudománynak, meg török szavaknak!

 

 

A becs a germán botó, bot ami a jó, ebből jön a bosszú a Büsse illetve a bocsánat a botjan a bocsánik ige, vagyis helyrehoz, javít.