rahell,
szégyenlősség, gátlásosság: nem felejtettem el, sőt sajnos a kamaszkor elmúltával is maradt bennem egy adag. De akkor sem az a megoldás, hogy mellőzzük az orvost. Én pl. deréktól felfelé levetkőzni éppannyira gyűlöltem, mégis átestünk a gimiben évente egy orvosi vizsgálaton + tüdőszűrésen. Ha a nőgyógyászati vizsgálat kamaszkorban szintén általánosan elfogadott dolog lenne (a fentiekhez hasonlóan) az egyéni sokk is talán kisebb lenne. Vagy orvosnőket kellene az iskolába küldeni, (bár kevesen vannak) nem meglett férfiakat. Vagy két barátnő bemehetne együtt a vizsgálatra. Saját tapasztalatom az, hogy azért retteg az ember, mert a dolog ismeretlen. Én spec. szívebben megyek a nőgyógyászomhoz, mint a körzetihez egy látásvizsgálatra. Persze a két orvos személyiségén múlik a dolog. Az első nőgyógy vizsgálatom egyébként a következőképp zajlott: látta a doki, hogy mennyire ideges vagyok és azt mondta, ha ilyen feszült vagyok, nem tud megvizsgálni, javasolta, hogy menjek el a vérvételre a rákszűréshez és a nőgyógy. vizsgálatra jöjjek vissza akkor, ha már úgy érzem, készen állok. Zseniális pszichológiai fogás volt az én számomra, mert így legközelebb úgy éreztem, önként megyek vissza és nem a körülmények kényszerítő hatására.
Tényleg! Én ezt fogom csinálni! Ha lányom lesz, elviszem az orvoshoz, mutatkozzanak be egymásnak, mondja el a doki, hogy milyen egy vizsgálat, vegyék fel a kartonját, aztán ha szüksége lesz rá egyszer, tudja hová kell menni.
Szomorú, hogy Te és a barátnőd így vagytok a dologgal...
És a példádban említett lány, milyen volt a vizsgálat _után_?