Bíztam az örök hivatali slamposságban? Elsikkadok a papírtömegben, az adminisztrációs papírkígyóban? Nem kerül rám a sor, lévén teljes életemben beosztott újságíró (az utolsó tíz évben a főmunkatársi cím szépségflastromával)? Lapultam a megúszás reményében? Tagadhatatlan: így is volt.

Fájóan kis túlzással ez az egyetlen igazán őszintének tűnő rész a kötetben. Amelyen nem azt kérem számon, miért nem hintett a fejéra a fenti rövid szakaszhoz hasonlóan hamut MGP. Egyáltalán nem: az ügynökkérdésről való álságos, sablonválaszokra épülő beszéd épp annyit érne, mint a semmilyen. Csak legyenek őszinte gondolatai róla; legyen akár büszke rá, tegyen fel róla elméleti kérdéseket, írjon a rendszer működésének kényszerítő erejéről, csináljon bármit – csak ne bagatellizálja el a jelentőségét, ne mismásoljon.

Egy egykori ügynök nyilvános kitárulkozásától érthető, ha az ember azt várja, az majd elárul valamit az ország működéséről, amelyben élünk, feltár valami olyat róla, ami segíti a bennünket körülvevő világ megértését. És a Coming out végül tényleg ezt teszi:

a képtelenség a saját bűneinkkel való szembenézésre, a másokra mutogatás, a lelkiismeret alulműködése, az elszámolás alóli kibújás ösztöne, ami át- meg átjárja ezt a kötetet, tényleg rengeteget elmond az országról, amelyben élünk.

https://index.hu/kultur/2020/05/22/molnar_gal_peter_coming_out_kritika_mgp_ugynokmult_besugas_oneletrajz_emlekirat/