Nem könnyű jelen helyzetben az általad felvetett kérdésekre reflektálnom, amikor a gondolataimat nem tudom egy könyvtárba beülve ellenőrizni -, ilyenkor a szokásosnál is jobban kísért, hogy az ember felemás, féligaz következtetésekre jusson, ami – mint tudjuk, mivel rengeteg példa van rá, különösen, ha filozófiáról van szó -, roppant veszélyes és könnyen torzításokhoz, tévedésekhez vezethet. Viszont amikor a jelenlegi helyzet még a legopitimistább várakozások szerint is hónapokig el fog tartani, inkább vállalom a kockázatot és megpróbálok most reflektálni a felvetéseidre.  

Az antiszemitizmus alapvető kritérium a nácizmus ideológiájának a megítélésében, de nem az egyetlen, és amikor Nietzsche filozófiáját elsősorban ezen az egy szűrőn át szembesítik a nácizmussal, ez már önmagában egy durva csúsztatás. Először is mert szerintem Nietzsche számára az antiszemitizmus nem volt primér jelentőségű téma (amikor Wagner köreiben mozgott, tett antiszemita vagy ahhoz közelálló kijelentéseket, amikor Paul Reé-vel szoros barátságba került, az általad hivatkozott cikkből citálva: „alapvetően változott meg a véleménye a zsidó kultúráról és az antiszemitákról is.” Ugyanakkor: „Ez nem akadályozta meg őt abban, hogy kései műveiben magára Wagnerre ne tegyen antiszemita célzásokat.”) Tehát még egy ilyen rövid ismertetőből kiszűrve is talán nem téves azt mondani, hogy a kép ellentmondásos. Fontosabbnak tartom azonban, amit kiindulásként megfogalmaztam: Nietzsche számára nem volt primér téma az antiszemitizmus, annak a részleteibe már nem bocsátkozva, hogy ez mennyire más dimenziókat kapott a 20. században, már a Dreyfus-pertől fogva. Mint a legtöbb „alanyi” filozófusnak, (és – Fichte sokat idézett kitételére is gondolva - ha valaki, akkor ő tényleg az volt), Nietzschének is voltak olyan vezérlő gondolatai, amelyek – jóllehet, különbözőképpen „hangszerelve” – de egész életművén végig vonultak. Csupán néhányra emlékeztetve ezek közül, egyben tömörségre törekedve már „iskolás” stílusban: az ész mellett az akarat szerepének az előtérbe állítása, (Schopenhauer-szakértőként számodra ennek a jelentőségét nyilván felesleges hangsúlyoznom), amelyből a „hatalom akarása” motívum idővel egyre meghatározóbbá vált. Részben ehhez kapcsolódón, mintegy ebből nőtt ki az uralomra termett, erős ember kultusza, ezzel összefüggésben a másik póluson a „tömegember” megvetése, mindezek tetejébe egyre vehemensebb keresztényellenesség. Azt hiszem, felesleges bizonygatnom, hogy ezek a sokszor hangoztatott, sokféleképpen megfogalmazott alapvető gondolatai mennyire kapóra jöttek a náciknak. Nem azért mert számukra Nietzsche ötlötte, találta volna ki őket, magyarán: elsődlegesen nem Nietzschéből merítettek a felettébb primitív ideológiájukhoz, arra viszont az eltorzított, a húga által valóban meghamisított Nietzsche felettébb alkalmasnak bizonyult, hogy a náci ideológiát – éppen Nietzsche árnyalt, ugyanakkor elképesztően hatásos erudíciója révén - a műveltebb rétegek számára is elfogadhatóvá tegye; sőt talán nem túlzás úgy fogalmazni, hogy akár még sok vájtabb fülű értelmiségivel is megetesse. Hogy mindehhez Nietzschének már semmi köze nem volt? Ebben a kérdésben hivatkozhatnék más autoritásokra is, de hadd legyen ez ezúttal Derrida, mert itt világosan fogalmaz: „el kell gondolkoznunk azon, hogy valami, amit egyesek olyan naivul meghamisításnak neveztek, hogyan volt lehetséges – mert nem mindent lehet meghamisítani.”

Én is azt gondolom tehát, hogy az eredeti Nietzschének nem sok köze van a nácizmushoz, ehhez kapcsolódóan kiemelten fontosnak és igaznak tartom, amit Safranskira hivatkozva írsz: „A gondolat szabad, minden körülmény között. Ahogyan a művésznek nem kell és nem is szabad a művének praktikus következményeivel törődnie, úgy a filozófusnak sem kell latolgatnia a társadalmi és más egyéb gyakorlati konzekvenciákat. A művész és a filozófus nem vállalhat felelősséget azért, amit gondol, érez, alkot: a recepció és az interpretáció nem az ő dolga.” Enne ellenére is irritálni szokott az az általánosan elterjedt és hangoztatott nézet, hogy Nietzschének szinte egyáltalán semmi köze nem volt a nácizmushoz. Direkt köze nem volt, de hogy áttétélekkel sem? Egy filozófusnak sosem tesz jót, ha szoborrá merevítik, és Nietzsche esetében én tapasztalni vélek ilyen trendeket, amelynek az egyik fő terepe a nácizmushoz fűződő viszonya. A Nietzsche-kutatás mintha még mindig nem jutott volna el oda, hogy erről a kérdésről, meg filozófiájának más kritikus pontjairól (szerintem ilyen a kereszténységhez fűződő viszonya is), egy kellően árnyalt és egyben kritikus képet alakítson ki. (Mivel a Nietzsche-kutatás évekre lebontva is akár egy kisebb könyvespolcot is kitesz, a tévedés jogát fenntartom.) Remélem, ez az álláspontom egyben válasz is az általad felvetett eshetőségre, ami abból is eredhetett, hogy elsőre félreérthetően fogalmaztam: „E kijelentésed, amennyiben komolyan vesszük, azt implikálja/implikálná, hogy bizonyos gondolati csírákat inkább eleve gyomláljunk ki, elkerülendő a későbbi rossz hatásaikat a gyakorlatban.” Tehát ne gyomláljuk ki, de ne is tegyünk számos esetben úgy, mintha semmilyen kapcsolódások, összefüggések sem léteznének olyan esetekben is, amikor nyilvánvalóan léteznek ilyenek.

„Nem létezhet semmilyen elvi korlátja a gondolat szabadságának. Ám hogy valami teoretikusan igaz (vagy annak tűnik), még nem jelent érvényes belépőt a praxis, a gyakorlati élet világába: épp azért, mert az pusztító lehet” – írod a továbbiakban, amivel teljesen egyetértek. Hogy a 20. században erre sok esetben mégis sor került, ez már egy másik, roppant bonyolult kérdéskörhöz vezet. Nagyon leegyszerűsítve, mondhatni karakteresen fogalmazva, Nietzschét ártatlannak tartom abban, hogy ilyen szörnyűségek bekövetkeztek, Marxot viszont egyáltalán nem… -, de ahogy említettem is, ez már egy másik, Nietzsche és a fasizmus viszonyánál jóval összetettebb és egyben máig aktuálisabb (úgy értem, gyakrabban felvetődő-felvethető) témakör.