Két megjegyzést tennék.

 

1. Nietzschét csak a rendkívül felületes szellemi közeg tekinti a nemzetiszocializmus ideológiai előfutárának.* Az átfogó filológiai kutatások régóta egyértelművé tették, hogy Nietzsche a nem volt antiszemita, még fiatalkori, jellemgyengeségből konformista behódásból fakadó túlbuzgó kijelentései ellenére sem, épp ellenkezőleg. Nem így az aljas húga, Elisabeth, aki post mortem gyalázatos módon meghamisította bátyja írásait. Ő volt az, aki totálisan diszkreditálta ebből az aspektusból a német filozófust. A más szempontok miatt szintén aljas történelem- és filozófiahamisító Lukács György is áldozatul esett Elisabeth Förster gazemberségének. Bővebben erről:

https://sunyiverzum.wordpress.com/2014/11/12/elisabeth_forster/

 

2. "Szerintem pedig, ha nem lettek volna benne ilyen „csírák” az eredeti tanokban, akkor nem lehetett volna őket rossz irányba sem elvinni." - írod. E kijelentésed, amennyiben komolyan vesszük, azt implikálja/implikálná, hogy bizonyos gondolati csírákat inkább eleve gyomláljunk ki, elkerülendő a későbbi rossz hatásaikat a gyakorlatban. Ez így az öncenzúra előszobája lenne. Nos, én itt utalnék arra a fontos kitételre, amelyet a lentebb említett Rüdiger Safranski hangsúlyoz a Schopenhauer-monográfiájában: léteznek élhető és nem élhető igazságok. Én ezzel nem is érthetnék jobban egyet. A gondolat szabad, minden körülmény között. Ahogyan a művésznek nem kell és nem is szabad a művének praktikus következményeivel törődnie, úgy a filozófusnak sem kell latolgatnia a társadalmi és más egyéb gyakorlati konzekvenciákat. A művész és a filozófus nem vállalhat felelősséget azért, amit gondol, érez, alkot: a recepció és az interpretáció nem az ő dolga.

 

Nem létezhet semmilyen elvi korlátja a gondolat szabadságának. Ám hogy valami teoretikusan igaz (vagy annak tűnik), még nem jelent érvényes belépőt a praxis, a gyakorlati élet világába: épp azért, mert az pusztító lehet. Ám attól még, hogy valami a gyakorlatban nem működik, mondjuk mert élhetetlen vagy épp pusztító hatású, a gondolat maga lehet a legmélyebben igaz és érvényes. Lehet becsületes és mélyenszántó filozófiai értezeséket írni a szerelemről, életről, halálról, sok más egyébről, amely gondolatok igazsága a gyakorlati életben pillanatok alatt hajótörést szenved, ám pusztán e tény nem von le e gondolatok értékéből és igazságából. (Ezen ellentmondás maga a létezés tökéletlenségének bizonyítékát jelenti, de ez messzire vezetne itt, abba is hagyom.)

 

Olyan ez, mint a filozófiai (etikai) értelemben vett jó: a jó és a kellemes két fogalom. Aki valóban morálisan él és cselekszik, az nem azért tesz vagy nem tesz meg valamit, mert az kellemetlen vagy kellemes, hanem azért, mert így kell. Mert így jó. Önmagáért.

 

* Legnagyobb sajnálatomra a máskülönben differenciáltan gondolkodásra hajlamos, éleslátó, éles eszű és éles nyelvű Puzsér Róbert sem kivétel itt a kortárs közbeszédben; nem egyszer hozta közvetlen összefüggésbe Nietzschét és a fasizmust, ami így, ebben a formában nem egyszerűen pontatlan, hanem elfogadhatlan.