A ma délelőttből egy órát azzal töltöttem, hogy megnézzem az egykori iskolám alatt lévő óvóhelyet. Ezt nem a köznépnek tervezték, hanem a vezetőknek, például a polgármesternek, főorvosnak, főmérnöknek, a mentőcsapat legfontosabb embereinek. A program ingyenes, de fel kell iratkozni előtte. Olyan, 20-22 embert fogadnak, eredetileg is ennyinek szánták.

A túravezetőnk pontos, jólinformált ember volt, és szellemesen magyarázott. Érezhető volt, hogy ez a téma foglakoztatja.

Elmondta, hogy a hidegháború idején minden budapesti kerületnek be kellett rendeznie egy ilyen vezetési pontot. Csepel komolyan vette, mert a második világháborúban komoly célpontja volt a bombázógépeknek mind a Szabadkikötő, mind a Weiss Manfréd gyár.

Ez a hely a hatvanas években lett átadva, amikor javában dúlt a hidegháború. Mindkét fél igyekezett felkészülni.

Elismerem, a hely szűkös volt, de nem is táncteremnek szánták! A villany esetleges megszűnésére számítva volt egy aggregátor, sok napra elegendő üzemanyaggal, a vezetékes víz mellé volt fúrott kút is, ami innen, a föld alól indult.

A bejáratnál szabályos zsilipelő rendszer működött, az oda érkező egy olyan szobába került, ahol levetkőzött, zuhanyozott, a ruháit otthagyta, újat kapott, és csak ezek után mehetett tovább, már ha engedték.

A főbejáraton mentünk be, de volt két további vészkijárat is, az egyikük a kertben, a másikuk a szomszéd utcában.

Persze hogy volt orvosi szoba, a hatvanas éveket képviselő csúcstechológiával. Viszont egy olyan bábu ücsörgött egy karosszékben, hogy azt biztos egy rémfilmrendező tervezte!

Lévén hogy még nem volt számítógép, volt egy leírószoba, ebben egy csodás számológép, az a típus, amit kézzel kell tekerni. No meg két írógép, ezen egy kicsit meglepődtem, mert mindkettő elektromos volt, és nem mechanikus.

Volt persze parancsnoki szoba is, teljesen elandalodtam, mert egy szintén régi típusú dátumbélyegző, egy tűzőgép, no meg egy Lenin szobor is ott volt, no meg sok egyéb is, nem győzném felsorolni.

Két hálóterem is volt, emeltes ágyakkal, 12 férfi és négy nő számára.

Aztán egy telefonközpont, amit nosztalgikus bámultam, nagyon hasonlót kezeltem pár napig.

Volt többféle rádiókészülék, az egyik fajta nagyon ismerős, mert a szüleimé is ilyen volt annak idején.

Meghallgattuk a légvédelmi szirénát, nem volt kellemes, de nem is annak szánták!

Minden gép és eszköz magyar volt, Hajdu bojler, Ganz áramfejlesztő, a telefon-központ is. Ez alól kivétel a konyha, ott volt egy Szaratov hűtőgép, ez hatvan éves, úgyhogy még mindig tökéletesen működik! A konyha előtt egy ebédlő, az asztalok-székek láttán megint rámtört a nosztalgia!

Jó néhány helyen volt tábla, miszerint tilos a dohányzás, de a többi helyen azért voltak hamutartók.

Mondhatom, érdekes egy óra volt, amit ott töltöttem, de azért örültem, hogy ismét a napfényre léphettem, Meg is állapítottam, hogy klausztrofóbiásoknak és erős dohányosoknak a hely ellenjavallt.