A magyar-szerb határon gyülekező migránsok belátták, hogy helyzetük reménytelen. Nem bírnak el Európa bástyájával, az új Hadak Villámával, a mai Hunyadival, internetes trollhadak vezénylő tábornokával. Úgy döntöttek hát, hogy nem próbálkoznak többé Magyarországra bejutni. Helyette azt találták ki, hogy ásnak egy nagy alagutat, olyan hosszút, hogy a túlsó kijárata már Ausztriában legyen. Az ötletet a magyar Vakondi tábornoktól nyúlták, aki az M1 kormánytévében nagy szakértelemmel ismertette az alagútásás technikáját.

   Beszerezték a szükséges felszerelést és munkához láttak. Felváltva dolgoztak, 7/24-ben. Iránytűvel tájékozódtak, amelyet a belügyminisztérium leltári számával ellátott megafonjukért cseréltek. Sok-sok nap után már azt gondolták, közel a cél. És akkor váratlanul egy kemény falba ütköztek. Kibontották, és láss csodát, tágas alagútrendszer tárult fel előttük. A folyosók fényárban fürödtek, lágy zene szólt, a padlót drága szőnyegek borították. Voltak ott luxus fürdőszobák, pihenőszobák, étkezőhelyiségek, márkás élelmiszerekkel és italokkal teletömött hűtők. A falakon gyönyörű festmények lógtak. Az egyik migráns felismert köztük egy Van Gogh-művet, amelyről korábban sokat írt az arab sajtó, egy kairói múzeumból lopták el. Egy elágazásnál útjelző oszlop állt különféle irányokba mutató nyilakkal. Az egyikre az volt írva: Parlament, a másikra az, hogy Várkert bazár, a harmadikra az, hogy Orosz kémbank, a negyediken pedig a Vérmező, menekülőút felirat volt olvasható.

Volt a migránsok között egy veterán is, aki már öt éve élt a határnál és elég jól eligazodott a magyarországi dolgokban. Ő kapott a fejéhez: "Basszátok meg", szólt, "tudjátok, hol vagyunk? A magyar király palotája alatti bunkerben. Ez nem Ausztria! Ez Magyarország!"  Mire a mondat végére jutott, már senki sem volt mellette. Távolodó lábdobogás jelezte, hogy társai rémülten menekülnek vissza Szerbiába. Ő is utánuk szaladt. Inkább a puskaporos hazája, mint Európa tündérországa!