Még mindig nem vagyok meggyőzve arról, hogy akár Sztálin, akár pedig Hitler bomlott agyú lett volna.

Mindketten rendkívül erőszakos és szinte a végtelenségig öntörvényű emberek voltak, ami persze egy

Nietzsche - féle/fajta pszichológus, elmekór-tanász számára akár a totális paranoia jeleiként lett volna

értékelhető, ám sokakkal ellentétben nem őket tartom őrültnek, hanem azokat a környezetükben lévő

befolyásos embereket (politikusokat és katonákat) és végső soron azokat a nép (ember -) - tömegeket,

akik a hívó - parancsoló szavaikra eleven robotként működő agyatlan masszává változtak, akik minden

kontroll nélküli gyilkoló gépezetként voltak hajlandók működni. Sztálin esetében ez a fajta jelenség a

hatalomra jutásától.(30 - as évek) egészen a haláláig (éppen a háború éveinek kivételével) működött,

mig Hitler esetében ugyancsak a hatalom megragadásától (1933) egyvégtében a haláláig, illetőleg a

bunker - beli léte lezárultáig, csak éppen annyi különbséggel, hogy élete utolsó éveiben egyre jobban

elhatalmasodott rajta az Alzheimer kór és bár a legszűkebb környezete teljesen tisztában volt ezzel,

mégis mindössze egynéhány vértelen és sikertelen, eleve hamvába holt merényletet kíséreltek meg

ellene, jóllehet tökéletesen tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy a személye minden, a nyugatiakkal

megkísérelhető békés megegyezés kizáró feltétele. Én például azt sem - igen értem, hogy a Nyugat -i

Szövetségesek hogyan fogadhattak el egy Karl Dönitz - féle közönséges gyilkost akármilyen tárgyaló

félként. Közismert volt a szerepe az általa kiadott hadparancsok, többek között például a "Laconia" -

parancs meghozatalában és kiadásában, amivel megpecsételte egyfelől a megtorpedózott semleges

kereskedelmi hajók személyzetének és utasainak a puszta életét is, de alkalmanként a saját, illetve a

szövetséges (így pl. az olasz) haditengerészek életét is, ha véletlenségből ilyen hajó vétlen utasaként

utaztak volna, amikor - éppen a Földközi tengeren portyázó - német tengeralattjárókkal találták volna

magukat szembe.