Az doppingol, aki lebukik

 

Az általánosan elfogadott álláspont: az a csaló (svindler, alamuszi gazember), akit rajtakapnak.

 

„...a zárthelyi az a látszatok világa. Nem az a lényeg, hogy becsületes legyen az illető, hanem hogy becsületesnek látsszék. Tehát teljesen mindegy, énfelőlem azt csinál, amit akar, akár még becstelen lehet...” (5:33-tól)

 

Vannak, akik akkor is doppingolnának (vagy más módon csalnának), ha nem volna tétje a kihívásnak (jellemzően: versenynek); hiszen a verseny megnyerése révén, élethosszig tartó dicsőség, (szinte) feltétel nélküli, de mindenképpen megkülönböztetett tisztelet övez(het)i majd – ami lássuk be, nevetséges.

 

A többség azonban nem ezen a véleményen (állásponton) van. A többség pontosan tudja/érti: nincs olyan verseny(helyzet, mert ha volna, azonnal versenyre kelne), aminek bajnoka lehetne, ezért becsatlakozik a bajnokok (a nyertesek) mögé. Vagy azért, mert azonos nemzetiségűek, vagy mert a versenyző klubjának szurkolója... de egy biztos: ha a (potenciális) bajnokoknak szurkol, ő is megfürödhet a sikerben, hiszen ő is részese a sikernek. Így hát nem is marad más és több teendő, ha úgy tetszik kihívás a bajnokavatás után, mint: nem csupán a bajnok életének végéig, de még azt követően is, büszkének lenni – mert ekként, már neki is lesz kire-mire büszkének lennie.

 

Talán ezért (is) fájlaljuk, ha doppingvétség miatt tiltják el azt a sportolót, akire pedig baromi büszkék lehettünk volna. Ezért (is) gyanúsítjuk meg azokat a versenyzőket, akiket nem szűrtek ki, és persze rühelljük azokat, akik lebuktatták a (személyes) sikereink letéteményeseit.

Pedig csak egy csaló bukott el – mégis, mennyien szomorúak… hacsak nem szégyenükben.