Na, akkor lássuk a tegnap beharangozott témát.

 

Az eredeti blogot már törölték, mentésből másolom be:

 

Részlet Dr. Ranschburg Jenő (Felcserélt szerepek) előadásából.

A férfi agresszivitás (a videón 11:50 – 26:10 között)

 

“És ekkor jött Hölgyeim és Uraim a hormonológus. Aki azt mondta, hogy ő most már tudja, hol van az a veleszületett különbség: a hormonokban. Hiszen vannak jellegzetesen feminin, illetve jellegzetesen maszkulin hormonok. A férfi hormonnal kezdve, ugye ez a tesztoszteron. És azt mondták, hogy a tesztoszteron az, az agresszivitásért felelős hormon. Nem igaz, hogy a nőnek nincs, tehát a nőben is termelődik tesztoszteron, de hát ez súlyra is jelentős különbség: a tesztoszteron elsősorban férfihormon és az agresszivitásért a tesztoszteron a felelős. És ezt ma is sokan hiszik, ma is sokan mondják, akár a televízióban, akár különböző filmekben. Ez valahogy bekerült a köztudatba, hogy bizony a férfi az ő tesztoszteronjának az áldozata és emiatt lesz agresszív fráter és emiatt lesz körülötte is nagyon sok áldozat.

És azt kell Önöknek elmondanom, hogy ez alapvetően nem igaz. Nincsen így. Engedjék meg, hogy az egész folyamatból kiemeljek egy nagyon izgalmas, sokat idézett kísérletet. Ezt elmondjam az eredeti változatban és elmondjam azt a felismerést, amit a legutóbbi években ezzel kapcsolatban tettek.

 

Ez a kísérlet arra vonatkozott – még a 70-es években – hogy mitől tud agresszívvá válni egy ember, hogy lehet-e parancsra agresszívnak lenni. Tudják, ez a II. világháború egyik nagy filozófiai kérdése: a parancsra tettem problémája. Mikor a Nürnbergi-perben nem volt olyan vádlott, aki ne azt mondta volna, hogy ő ártatlan, mert parancsra cselekedett. Hogy tényleg mindent megtesznek-e az emberek parancsra, akár a legdurvább agresszivitást is, vagy pedig van-e olyan, hogy valaki nemet mond bizonyos parancsokra.

(…)

Leültettek egy egyetemista polgárt a székre, akivel előre megbeszélték, hogy neki hogyan kell majd viselkednie. Be is tanították, majd mindjárt elmondom, hogyan. A valódi kísérleti személy, a másik egyetemista ezt nem tudta. Ő azt hitte, hogy egy ugyanolyan ártatlan személy ül vele szemben, amilyen ő.

Azt mondták ennek az igazi kísérleti személynek, hogy a tanulás lényege az, hogy mikor valaki hibázik, akkor meg kell büntetni, úgy ahogy a tanítóbácsi szokta. Meg kell büntetni a hibáiért: az Ön feladata az, hogy megtanítson egy szópárlistát, annak a széken ülő kollégájának.

(…)

Itt van a szópárlista és itt van egy tíz gombos billentyűsor. Az első gombra az van írva, hogy enyhe sokk. A másodikra az van írva, hogy erősebb sokk. Fokozatosan így föl. Az tizediken az szerepel, hogy nagyon erős sokk, vigyázat veszély! Bemutatják a kísérleti személynek, hogy a szisztéma valóban működik. Az ő számára tehát kétség nem férhetett hozzá, hogy itt egy működő szisztémáról van szó. Vele szemben ül valaki a széken, akinek meg kell tanulnia ezt a szópárlistát és az ő feladata az, hogy megtanítsa, illetve ha hibázik, akkor lenyomja a gombot és büntesse a hibáért.

Elindult a tanulás és egy meghatározott ponton, úgy ahogy azt a széken ülő fiatalemberrel előre megbeszélték, a fiatalember hibázott. És akkor lenyomta az első gombot a kísérleti személy. A széken ülő fiatalember megrezzent. Ugye erre be volt tanítva. Mert valójában nem kapott elektromos ütést, mondanom se kell. Megrezzent. De a második gomb lenyomásánál már még erősebben, éreztette a külső reakcióval, hogy egyre fájdalmasabb ingert kap. A negyedik, ötödik gombnál kezdtek el az emberek habozni. Hát a csuda vigye el, mégis ott ül egy számomra ismeretlen, véleményem szerint totálisan ártatlan manus és én itten elektromos ütéseket adok neki.

 

Amikor habozik, akkor belép egy fehér köpenyes úr. Ez nem oktatója az egyetemen, nem főnöke, semmiféle hierarchikus viszony nincs. És ez az úr azt mondja, hogy nem értem kérem, miért habozik, az Ön feladata az, hogy megtanítsa ezt a kísérleti személyt, tessék a gombot lenyomni. És ezzel kimegy. Még csak intenzív agresszió se tükröződik a szövegéből, csak egy egyszerű kijelentő mondat.

 

Ennek hatására a kísérleti személyek 70-80%-a lenyomja a 8-as, 9-es, 10-es gombot is. Látja, hogy a másik iszonyú fájdalmakkal jelez és lenyomja. Hölgyeim és Uraim szót fogad. Miközben ő habozik és tele van lelkiismeret furdalással, nagyon kevés az olyan ember, aki odavágja az egészet és azt mondja, hogy egy fenét nyomom le, eszem ágában nincs egy ártatlan embernek elektromos ütést adni, már megint milyen hülyeségeket találnak ki ezek a pszichológusok.

(…)

Ebből egyértelműen az derült ki, hogy a férfiak nagyobb valószínűséggel nyomják le a 8-as, 9-es, 10-es gombot, mint a nők. Az a tény, hogy ez a tesztoszteron itt működik, teljesen egyértelműen látszott és ezzel tele volt a sajtó és a világ.

 

Mígnem a 90-es évek végen egy amerikai kutatónak eszébe jutott, hogy átnézze ezeket a kísérleteket, melyeket szerte Európában csináltak. És a következőt vette észre. Kérem figyeljenek, borzasztó érdekes! Mitől van az – mondta – hogy ha kísérleti személyem férfi, akkor a székben mindig férfiáldozat ül? Ha a kísérleti személyem nő, akkor a székben mindig női áldozat ül? Valahogy ezt így csinálták meg: hogy mindig azonos neműek között zajlott a játék.

 

Nézzük meg mi történik – mondta – hogyha ezeket fölcserélik. Vagyis, ha férfi a kísérleti személy, nő ül a székben, ha nő a kísérleti személy, akkor férfi ül a székben. Summa summarum azt vették észre – és teljesen egyértelműen – hogyha férfi ül a székben, akkor a nő is lenyomja a 8-as, 9-es, 10-es gombot. Kérem, drámai, nem? Hogyha a székben nő ül, akkor a férfi se nyomja le a 8-as, 9-es, 10-es gombot. És akkor eljutunk egy borzasztóan egyszerű, mégis mellbevágó konklúzióhoz: Nem az számít, hogy milyen nemű az agresszor, hanem az számít, hogy milyen nemű az áldozat.

 

Fantasztikus érdes dolog ez. És akkor elkezdték a bűnüldözésben vizsgálni ugyanezt a jelenséget. És kiderült, hogy ez így igaz: nem az számít, hogy a betörő nő vagy férfi, hanem az, hogy az éjjeliőr (áldozat) nő-e vagy férfi. Ha az éjjeliőr nő, akkor szignifikánsan nagyobb esélye van arra, hogy túlélje. Ha az éjjeliőr férfi nem éli túl. Akár nő a betörő, akár férfi. Vagyis egyszerűen arról van szó, hogy a férfi nem agresszívabb, hanem üthetőbb lény, mint a nő.

 

Mintha volna valami, akár vele született aspektusban, akár tanult – nem tudjuk pontosan – hogy a nőt kevésbé ütjük, mint a férfit, a férfi üthetőbb a nőnél. Ha férfi, akkor a kockázata annak, hogy belehal egy ilyen lebuktatásba, nagyobb, mintha nő lenne. Na most, ebből az következik – ha végiggondolja az ember – hogy valóban erről szól a szocializáció is.

 

Tudják belegondoltam, a réges-régi eseteimet, történeteimet, tapasztalataimat végiggondolva, hányszor tapasztaltam azt, hogy amikor arra nevelem a kisfiamat, hogy ne legyen agresszív, akkor megbüntetem és leszidom, ha bántja a környezetét. Hát, ha lányokat bánt, akkor különösképpen leszidom. Hát a lányokat egyáltalán nem. Ebben is változás van ám – mindjárt rá fogok térni. De a hagyomány szerint a lányokat nem bántjuk. De még a fiúval szemben is. De ha a kislány bánt egy fiút, akkor azt mondom, hogy megvédte magát a gyerek. Szóval igen, ezt így kell egy kislánynak.

 

És hányszor, nézzük meg a 30-as, 40-es évek magyar filmjeimben – tudják ezekben a Jávor Pálos, Ráday Imrés filmekben, amiket én nagyon szeretek – amikor akkora pofon csattan a férfi főhős arcán. Akkor magam előtt látom azt a régi-régi közönséget, ahogy elégedetten mosolyognak: jól megadta neki. Hogy a nők férfiakkal szembeni agresszivitására engedékenyebb a társadalom, mint az össze többire. Mert a nő a gyenge lény, a nő a nem agresszív. Amikor aztán megmutatja, annak a zsarnok, a helyzetét kihasználni akaró férfiembernek. És annak a férfiembernek eszébe sincs visszaütni, fogja az arcát, de föl se merül benne, hogy visszaüssön.

 

Na most, Hölgyeim és Uraim én 2 évvel ezelőtt írtam egy botrányt kiváltó könyvet erről, mert azt írtam meg, hogy a családon belüli erőszaknál is gyakran találkozunk ezzel a jelenséggel. Azzal a furcsa jelenséggel, hogy nagyon sok nőben még ma is él az a gondolat, hogy ő nem üthető vissza. És a nemi szerepek átalakulásának egyik izgalmas változata az, hogy a férfi egyre valószínűbben visszaüt. Tetszenek érteni amit mondok?

 

Ez nem mentség és ha a visszaütés következtében egy nő kórházba kerül, azt a férfit elő kell állítani. De ha a jelenséget meg akarom érteni, akkor az egy borzasztóan fontos mozzanat, hogy a nő, aki karmol, üt, vagy rúg és benne ott él a nagyanyái, anyái alapérzése, hogy őt nem lehet visszaütni, viszont a férfiban már nem él ott ez az érzés, akkor ebből nagyon-nagyon sok probléma származik.”