A szerző azt kérdezi költőileg: "Lehet erre nemet mondani? "

Én meg visszakérdezek:    Van más megoldás erre?  Mégis ki hozzon döntéseket egy felnőtt nő életéről?  Az anyukája vagy az apukája? Esetleg ha van neki, akkor a terapeutája?

Szépen végigolvastam az írást, de úgy tűnik elég egyoldalúan férfiakra kihegyezett, hiszen a klinikák tele vannak olyan evészavaros és borderline szerencsétlen lányokkal akiknek az anyukája ellenállhatatlan lopakodó kontrollt gyakorol felette ... és persze az apján is, akik tipikusan megalkuvó nyámnyila emberek akik a megtermékenyítéshez de főleg az eltartáshoz szükségesek. És temészetesen vannak férfiak is akiknek csak ingyen mosogatógép, szakács és gésa kellett, bár ez nem tudatos szándék, tulajdonképpen csak magát adja, enged az érzelmeinek, a másik meg elfogadja.

Tehát tulajdonképpen mindenki megéri a pénzét ezekben a történetekben, aminek a megoldása a pszichoedukáció lenne azért hogy tudja mi történik éppen vele, de ami bizonyos érdeklődési szint alatt nem várható, ráadásul a hormonok felülírják az észt mert racionális megfontolásból a mai töredéke lenne a házasságkötés és a gyermekvállalás is. 

Egy párkapcsolat mindig dinamikus és nagyon sokat lehet tanulni annak során a viselkedésről és a kapcsolataink kezeléséről. Amit szerintem sokan túlbecsülnek, az a saját képességeik, hogy ez majd valahogy megoldjuk, leszoktatom róla, megnevelem ...stb, de a legalapvetőbb tulajdonságokat mint konfliktuskerülés, agresszió, élménykereső magatartás ... megváltoztatni reménytelen ügy. Azt én értem, hogy valaki a másikról való saját ideái alapján választ párt, de mindig a valódi másikat kapja. A hatékony  elkerülő magatartás ilyen emberrel nem kerülni társas kapcsolatba, mégkevésbé kiszolgáltatni magunkat neki.

Az tényleg egy érdekes kérdés, hogy mit lehet kezdeni amikor egy súlyos következményekkel járó lépést már megtettünk.