Egnap megnéztem a Legfehérebb nap című izlandi filmet. Nem bántam meg, bár az érzelmeim elég vegyesek iránta. Szeretem, ha a cselekmény szép lassan, fokozatosan bontakozik ki, de ezt kissé túlzásba vitték. Aztán kezdtem ráérezni, és akkor már jobban tetszett. Bevallom, többek között azért mentem el a moziba, mert szívesen nézegettem volna valamit a csodás izlandi tájakból. Ez teljesült is, de sajnos, elég kevés volt, amiben gyönyörködhettem volna. Persze, ez nem turistáknak szánt reklám.

A történet szerint egy visszavonult rendőr, akinek balesetben halt meg a felesége, lassacskán rájön, hogy szeretett felsége alighanem megcsalta, és ezt nem tudja feldolgozni, holott még egy pszihológus is foglakozik vele. Ennek a következményeiről sól a film.

Ha már skandináv filmeknél tartunk, akkor van egy finn, a Csen mester konyhája, ezt is meg akarom nézni, jövő héten próbálok sort keríteni rá.

Pirulva ismerem be, hogy a skandináv krimiket nem kedvelem. Valahogy úgy tudnak leírni egy illatos, zamatos őszibarackot, hogy penészes, fonnyadt

kidobnivalónak lássam.