A rózsa és a skorpió


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer valahol a távoli Afrikában egy poros
karavánút, melyen gyakran megfordultak kereskedők, és utazók egyaránt. Török
kereskedők is szállítottak erre rózsatöveket, amikor egy napon váratlanul vihar
támadt rájuk, s a megriadt tevék szanaszét szaladtak, szétszórva értékes terhüket.
Minden rózsa elpusztult, kiszáradt a forró napon. Csak egy kis gyenge tövecske
sodródott a széllel tovább, míg végül elakadt egy oázis közelében. Mélyen
befúródott a talajba, s mivel itt nedves volt a talaj, sikerült megkapaszkodnia.
Három nap, és három éjjel kellett ahhoz, hogy kipihenje a borzasztó utazást, s a
negyedik nap újra érezte az élet lüktetését sejtjeiben. Mohón szívta fel a
nedvességet, megerősödött, szára kiegyenesedett, levelei kifényesedtek, bimbója
újra élénkpiros színben pompázott. Pár nap múlva a bimbó kipattant, és
megszületett a sivatag első rózsája. Olyan volt, mint egy igazi csoda a sivár
sivatagban, fantasztikusan színes, és csodálatosan illatos. Így látta meg őt a kis
skorpió. Még soha nem érzett ilyen vonzerőt. Éreznie kellett az illatot, amihez
foghatót még soha nem érzett, és látnia kellett ezeket a színeket is, amikhez
foghatót még soha nem látott. Ezért hát közel merészkedett....egészen közel....és a
rózsa tövise megszúrta az orrát. Megijedt és hátraugrott..
- Miért bántasz?...kérdezte a rózsát..
- Én nem bántalak, - felelte a rózsa
- De megszúrtál a tüskéddel!
A tüskéim nem azért vannak, hogy bántsalak, hanem hogy megvédjem magam
másoktól.
- Tőlem nem kell félned, nem akarlak bántani, sőt ha kell, megvédelek.
- Köszönöm, felelte a rózsa, gyere máskor is, úgyis olyan magányos vagyok.
Így aztán a kis skorpió mindennap meglátogatta a gyönyörű rózsát és csodálattal
nézett fel rá. Egy nap azonban a rózsa levelei lehajlottak, úgy tűnt, hogy nagyon
beteg. Amikor meglátta őt a kis skorpió aggódva megkérdezte:
- Mi történt?, Mi a baj?, Miben segíthetek?
És a rózsa így válaszolt:
- Nem tudsz segíteni. Túl nagy a forróság, a gyökereim nem találnak már vizet.
A kis skorpió nem kérdezett többet, megfordult, és elrohant az oázis irányába. A
kúthoz érve a szájába vett egy csepp vizet, és visszaszaladt vele a rózsához és a
tövéhez cseppentette. Rögtön elnyelte a homok a vízcseppet. A rózsa bágyadtan
hajtotta le fejét és csüggedten mosolygott a kis skorpió értelmetlennek tűnő
erőlködésén. De a skorpió nem törődött mással, újra elszaladt, és rohant vissza a
következő csepp vízzel. S ezt tette tízszer, százszor, ezerszer, már a végén ő sem
tudta hányszor. És este, mikor lenyugodott a nap, és felkelt a hold, a rózsa újból
felemelte a fejét és boldogan nyújtotta a hold felé; s illatát újra széthordta a szél. A
kis skorpió a végkimerülés szélére került, elnyúlva feküdt a rózsa lábánál, de
szeme boldogan ragyogott, ahogy felnézett a rózsára. S ekkor a rózsa letekintett
és hálásan mondta:
- Megmentetted az életem, bárcsak meghálálhatnám ezt Neked valaha. Mit
tehetnék érted?
- Nincs más, csak szeretném egyszer az életben közelről érezni a virágod illatát. De
tudom, hogy ez lehetetlen, mert Te nem tudsz hozzám lehajolni, én pedig nem
tudok felmászni, mert a tüskéid agyonszúrnának.
A rózsa ekkor elmosolyodott, megrázta magát, s lehullott az összes tüske a
száráról. Tudta, hogy így védtelen marad, de ez volt a legkevesebb, amit
megtehetett hálából a kis skorpiónak. S ekkor a kis skorpió összeszedte minden
maradék erejét és elkezdett felmászni a rózsa szárán, levéltől levélig kapaszkodva
fel-fel, míg el nem érte a virágot. Ekkor ollóival vigyázva átkarolta, nehogy
megkarcolja, vagy megsértse a szirmokat, és fejét óvatosan a szirmok közé dugta.
S mint szerelmes férfi, ki arcát kedvese hajába fúrja, úgy szívta be a kis skorpió a
rózsa bódító illatát. Egészen beleszédült. Itt a magasban a tömény illat, a csillagok
ragyogása és a sivatag végtelensége megérintette a lelkét. Elmosolyodott... most
már tudta mi a boldogság. Lábai elernyedtek; ereje elfogyott, és ájultan zuhant a
rózsa tövéhez. A hajnal első sugarai már csak kihűlt testét találták. S a rózsa
szirmaival összegyűjtötte a harmatcseppeket, s mintha azok a könnyei
volnának...megsiratta a kis skorpiót. Néhány csepp a skorpió testére cseppent,
rózsaillattal borítva be azt. Néhány nap múlva a rózsa is elhervadt, nem volt már
aki vízcseppekkel táplálja a nagy forróságban. Évszázadok múltán a tudósok
csodálkozva és hitetlenkedve vizsgáltak egy mumifikálódott skorpiót, melyet a
sivatag homokja megőrzött az utókornak. Nem értették, hogyan lehet rózsa illata,
hisz a rózsát és a skorpiót oly hatalmas távolság választotta el egymástól. Több
ezer kilométer.

Nem tudták, nem tudhatták, hogy létezik egy magasabb rendű erő, mely két sorsot
egymáshoz rendel és összekapcsol.... (most és mindörökké)

Kellemes hétvégét kívánok!