Én a nagyim konyhájában nőttem fel, 10 éves koromra elméletben már szét tudtam volna kaszabolni szakszerűen egy lekopasztott csirkekorpuszt, ha a kezembe adták volna a kést. :D Tudtam is főzni, ennek ellenére minden új kaja új kihívást jelentett. A férjem mai napig rosszallóan emlegeti a tökös sófőzelékemet, mert a recept lesózást írt, de szót sem ejtett a kicsavarásról. :P Akkor vesztettem el a sózási jogkörömet. :) Vagy amikor nem figyeltem, és a 70 g cukor helyett a dekát mérő mérlegen simán kimértem a 70 dkg cukrot. Azt mondjuk megették, mert a mogyoróscsók helyett grillázst sütöttem. :P

Amikor viszont a tankonyhán elkészített ételeket otthon is elkezdtem bevezetni, az elején még flottul mentek a dolgok, a máglyarakás és az Eszterházy-rostélyos nagy sikert aratott, a bajok akkor kezdődtek, amikor a betegélelmezés tankonyhája jött. Annak ugyanis még egész az elején fellázadtak, amikor a korpás túrógombócot vettem sorra, amit azóta is csak ágyúgolyónak titulálnak, és senki se felejtette el.