Ami a lényeg: a fekete lyuk sugárzása NEM a fekete lyukból jön, hanem az eseményhorizonton kívüli közeli tartományból. De az eseményhorizonthoz közeliség miatt a kifelé jövő termikus sugárzás természetesen befelé a fekete lyukba is hatást fejt ki: ami kijön az eseményhorizont közeléből, annyival csökken a fekete lyuk tömege.

Tévedés azt hinni, hogy a fekete lyuk „széle” az eseményhorizontig kiér. Az eseményhorizont inkább egy elvi, számítással meghatározható határ, amit, ha valami kívülről átlép, már nem képes kijutni a fekete lyukból. A fekete lyukba befelé zuhanó objektum lényegében észre sem veszi ezt a határt, hanem zuhan tovább, hiszen nincs olyan fizikai hatás, ami ennél a határnál megváltoztatná az eseményeket. A fény is zuhan tovább befelé, emiatt tévedés az olyan elképzelés is, hogy az eseményhorizontnál valamiféle „tűzfal” lenne, ami mögött ott sereglenének a fénysugarak. Ha így lenne, akkor valóban előfordulhatna, hogy egyes sugarak kitörhetnénk esetenként, s ekkor valóban lehetne mérni valami sugárzást. Viszont ilyen sugárzást nem tudtak kimutatni az olyan inaktív, nagy tömegű fekete lyuknál, mint a Tejútrendszer központjában lévő.

Mivel az eseményhorizontnál nincsen éles fizikai határ, s a gravitáció ereje ezen határon belülre kerülve is tovább nő, ezért mind az anyagi objektumok, mind a fény és egyéb hullámhosszú sugárzások egyre mélyebbre szorulnak, ahonnan még véletlenül sem juthatnak az eseményhorizont közelébe. Hawking is azt az elvi hibát követte el a róla elnevezett jelenségnél, hogy azt hitte, hogy a fekete lyuk széle az eseményhorizontnál van, s mind az anyagi részecskék, mind a fény ott „tülekednek” ezen a határon, s a kvantummechanikai határozatlanság révén esetenként ki lehet „ugrasztani” onnan valamit. Ez hibás elképzelés és a gyakorlati megfigyelések sem igazolták Hawkingot.