Ha jól értem, azért képzeled el ezt a végtelen múltat, hogy az oknélküliség filozófiai problémáját elkerüld. De ez nem jó stratégia, mert a totális, végtelen, ciklikus, vagy akármilyen világmindenség létezésének az oka semmivel sem kisebb probléma.

Az időbeli végtelenség problematikáját az elfogadott (fősodorbeli) álláspont sem kerüli el. Szerintük a tágulás egyre gyorsulva és vég nélkül folytatódik. Valamikor kezdődött, de a végtelenbe tart, tehát nem egy tiszta egyenessel van dolgunk, mint a ciklikus modellnél, hanem egy félegyenessel, aminek az egyik vége szintén a végtelenbe nyúlik. Semmivel sem problémamentesebb ez utóbbi eset ilyen szempontból.

Arra is szeretnék még rámutatni, hogy az idő telését nem lehet végtelen mennyiségnek tekinteni. Nem lehet rámutatni, mint pl. egy objektumra, hogy ez ekkora tömegű, az meg még nagyobb, ez meg végtelen tömegű (már ha volna ilyen). Nem látjuk egyszerre sem az elejét, sem a végét, sem előre, sem hátra nem tudunk benne navigálni, hanem csupán a múltnak a nyomait látjuk a mindenkori jelenben, a jövőt pedig képzeletben feltételezzük. Csak a mindenkori jelent tudjuk megélni, s a múlt nyomaiból arra tudunk következtetni, hogy az idő megállíthatatlanul halad egy irányba velünk és az egész világgal. Nem tudjuk (jelenleg) az idő valódi mibenlétét megragadni, de valahogy a változással van összefüggésben. Úgy tapasztaljuk, hogy ez a változás megállíthatatlan és egyirányú, s az egész Univerzumot, mint rendszert egységesen érinti. Talán ez az idő lényege.

Tehát az idő nem egy végtelen mennyiség, hanem egy olyan folyamat (változás), aminek nincs vége, nincs határa.