A tágulás során nő az entrópia, azonban a végső összeroppanásban, amikor már csak néhány fekete lyuk marad, s azok egyesülnek, akkor megfordul a tendencia, s a világ rendezettebb állapotban lesz. Persze tökéletesen nem lesz rendezett a világ a végső összeroppanásban sem, mert marad benne valamennyi aszimmetria. A mikrohullámú háttérsugárzás mintázata is igazolja ezt, amiből a világegyetem nagy fokú homogenitása, izotrópiája állapítható meg még több mint 14 milliárd évvel az Ősrobbanás után is, de azért van némi inhomogenitás, némi aszimmetria is benne. Ezek alapján semmi nem igazolja és indokolja, hogy az egyes ciklusok egyre hosszabbak és egyre bonyolultabbak legyenek.

Az viszont valószínű, hogy az egyes ciklusok nem teljesen egyformák, s ez a különbözőség éppen ennek a kezdeti aszimmetriának a mértékéből adódik. Az az eset azonban nem fordulhat elő, hogy az Univerzum egyszer csak olyan állapotba kerüljön, hogy „kiforduljon magából”, vagyis hogy teljesen szétessen, s már soha többé ne legyen képes a ciklusos működésre. Az Univerzum története nem Münchausen báró meséje, aki hajánál fogva képes volt saját magát kirántani a mocsárból, vagyis erősebb volt saját magánál. A mi világunkkal ez nem fordulhat elő, vagyis hogy nagyobb fizikai hatás lépjen fel benne, mint amivel összeségében rendelkezik. Ugyanaz a véges összenergia-tartalom működik benne minden pillanatban, ami sosem keletkezik, sosem vész el, de folyton változik, ill. átalakulásokat generál. Egyszer az energia (sugárzás) jellegű (expanzív) folyamatok dominálnak benne, másszor meg a tömegszerű (gravitációs, tehát összehúzó)) hatások, s ezek keveréke, ill. váltakozása okozza a világunkban oly sok szinten tapasztalható ciklikus folyamatokat, az atomoktól a galaxishalmazokig, s nyilvánvaló, hogy ez a ciklikus működés magára az Univerzumra is jellemző, már csak abból is kiindulva, hogy ha a világ mind alegysége (komponense) ciklikus működésű, akkor maga a legfőbb rendszer, ami a részek összessége, az is ciklikus működésű.