Bart Ehrman blogjának követőjeként igazán érdekes, és érdekfeszítő posztokat, vendég bejegyzéseket, hozzászólásokat lehet olvasni, amik közül most egyet azért osztok itt meg, mert véleményem szerint segít megérteni a kora keresztény hit természetét, és ezáltal Pál teológiáját, hiszen ennek a félreértése folyik ma szerintem.

Nos, a legutóbbi vendég bejegyzésre Stephanie Cobb-ot, a Richmond Egyetem vallástudományi tanszékének professzor asszonyát kérte fel Ehrman, aki "Dying to be Men: Gender and Language in Early Christian Martyr Texts." című könyvében feltárt kutatási eredményéről írt néhány bejegyzést, "A mártíromság fáj?" címmel.

Nagyon röviden arról van szó, hogy a 2-5. századi görög és latin keresztény irodalomban fellehető mártírbeszámolókból az az általános keresztény meggyőződés olvasható ki, hogy kínzás közben a keresztény mártír nem érez fájdalmat, miközben a teste sérül. Cobb így zárja le bejegyzéseit:

"Úgy gondolom, hogy tévesen értelmezzük ezeket a szövegeket, ha ragaszkodunk a történelmükhöz, [.....] A kontextusban, amelyben írták - amikor a keresztények attól tartottak (jogosan vagy nem), hogy bekerülhetnek a római üldöztetésekbe -, ezeknek a szövegeknek sokkal magasabb célkitűzéseik voltak, mint pusztán az adott esemény, „tények” elmondása. Ehelyett inkább ezeket a szövegeket, mint csodákat kell olvasni. A történet középpontjában nem az egyes keresztény mártír áll. Ezek a narratívák elsősorban Isten munkájára koncentrálnak. [...] Isten nincs távol, amikor a keresztények az arénában állnak; Isten ott van, szenved értük, védi testüket a fájdalomtól, amely elkerülhetetlenül a fizikai kínzás eredményeként jön létre. A keresztény mártír szövegeket nem érdekli a „valódi” test. Istennek az emberekkel való interakciójáról beszélnek. Ezek a szövegek arra tanítanak, hogy ne tévesszen meg minket, amit szemünkkel látunk. Inkább a hit szemével kell megnéznünk, hogy az Úr áll-e, megerősítve a mártírokat, vigasztalva őket, gyógyítva őket, védve őket és jutalmazva őket. Végül a mártír szövegek az isteni megszabadulás csodáját mondják el."

Valóban. És ez valami igazán különösre mutat, ami miatt most előhoztam ezt. Megmutatja a korai keresztény hit természetét, amit hosszú ideje kutatok. Ahogy Pál mondja: „a hitből a hithez/be” a Róma 1: 17-ben. Más szavakkal: a krisztushit nélkül, „a hit szeme” nélkül, nem lehet eljutni a hithez, a láthatatlanhoz. Nincs, nem létezik egyik a másik nélkül. Mivel a korai keresztényeknek is volt szemük, nem voltak vakok, látniuk kellett valamit, ami továbbadta őket a hithez, a fájdalommentességhez.

De mit láttak? Nyilvánvalóan nem az Úr Jézus Krisztust, a feltámadt Jézust, mivel ő már uralkodói helyzetben volt, Isten jobb keze mellett ülve. Azt látták, akit „kaptak Istentől” és akit a keresztelésben elfogadtak: látták a Krisztust. Vagyis nem önmagukat, hiszen ők, mint Isten fiai és leányaiként nem láthatók. Már nem érezhettek fájdalmat sem, mert már meghaltak a Krisztusban. És egy halott ember nem érzi a fájdalmat.