Ezt becsülettel "szíjjelszálaztad" ..

   Innen az én szememmel nézve csak önként vállalt és kényszerű magány létezik.

Ha szeretnék valakihez hazamenni, akkor mindegy hogy volt-e akihez tartoztam vagy nem volt sose - és ugyanígy mindegy akkor is ha egy üres lakás négy fala békít meg az elmúlt nappal.

Persze, az egyedüllét nem szenvedés amíg nem unalmas vagy hiányérzettel teli.

Amit a férfi-nő teljességről írsz az felveti hogy a "mieink" -ről beszélgessünk inkább, vagy a "mások" -ról? A hozzánk hasonlókról, vagy a tőlünk eltérőekről?
Csak mert nem mindegy hogy kivel is vállalok, vagy kinek a számára kérek együttérzést.. mert ez már a miértekre utal.

Szerencsémre el se tudom képzelni hogy valakinek az autótól vagy a "csillijók" -tól legyen teljes az élete.. azt el tudom képzelni hogy egy saját gyerek adhat időleges teljesség-érzést, de tudom hogy a gyerekek felnőnek és elmennek.

Az utolsó mondatodra : perszehogy sokmindentől - de elsősorban attól a másik embertől.

  A vele való egyetértéstől..