"- Nagy Zoárd a lépkedő fenyőfa.

- Tud menni?!

- Tud. Azt kérte annak idején egy tündértől, hogy engedje őt vándorolni. Nem akar örökké egy sziklás hegyoldalban állni egy tölgy meg egy bükk szomszédságában, örökké ugyanazt a völgyet nézni, ugyanazt a folyót. "Pedig nincs annál szebb - mondta neki a tündér -, mint háromszáz évig nézni egy völgyet. Egy percig nézni nem érdemes, húsz év nagyon kevés rá, de háromszáz év... az igen!" De Nagy Zoárdnak aztán beszélhetett! "Jól van - mondta a tündér - mehetsz!" Na, el is indult Nagy Zoárd. Megjárta a sivatag homokját, a tengerek partjait, szigeteken járt, délszaki földeken, jéghideg északon. Talán nincs is olyan hely, ahol Nagy Zoárd ne járt volna. Igen ám, csakhogy egyszer elkezdett sajogni a szíve. Újra látni szerette volna a völgyet, a folyót, szeretett volna elbeszélgetni a tölggyel és a bükkel. Fogta magát, hazament. Van lába, megtehette. Otthon aztán úgy érezte, hogy ez nem ugyanaz a völgy, nem ugyanaz a folyó, s a tölgy se meg a bükk se ugyanaz. "Ez nem ugyanaz a hely, ahol születtem!" - kiáltotta, és nekivágott a világnak, hogy megkeresse azt a völgyet, azt a folyót, azt a bükköt és azt a tölgyet. Járt, járt körbe a világban örökké, szakadatlan. De hogy találta volna meg, amit keresett?! Belefáradt, elszomorodott.

- És akkor találkoztatok.

- Igen - mondta Mikkamakka -, találkoztunk.

- Köztetek jól érzi magát? - kérdeztem.

- Járkálhat kedvére, álldogálhat kedvére - mondta Mikkamakka. - Lehet, hogy néha elvágyódik.

- Miért nem megy akkor el?

Mikkamakka elmosolyodott.

- Mert tudja, hogy szükségünk van rá. Karácsonykor feldíszítjük, gyertyákat teszünk rá. Ha elmenne, ki lenne akkor a karácsonyfánk? S boldog ám ő is a gyertyáival meg a díszeivel, csak látnád!"

 

Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő

 

-----------------------------------------------------------------

 

Nagy Zoárdnak minden vágya az volt, h mozdulni tudjon a születési helyéről, ki tudjon lépni az állandóságból. Végül nem találta meg azt, amit keresett. Cserébe egy közösséget lelt, ahol szükség van rá. Nem tudni, h megérte-e neki a csere, mindenesetre be kell érnie ezzel. 

 

Ma mindenki kerget vmit, és azonnal meg akarja kapni. A több évtizedes együttélést azonban nem lehet máról holnapra megkapni. Nincs türelmünk. Nincs időnk feldolgozni a sebeket, amiket a másik ejt rajtunk. Nem is hagyjuk begyógyulni. Vakargatjuk, mutogatjuk a másik felünknek. Az meg a sajátjaival tromfol... 

 

Pl. a szüzen való férjhezmenést is avíttnak tartják. Talán ffi sincs akiben ez elvárásként megfogalmazódna a leendő párjával kapcsolatban. A tapasztalat nem azt jelenti, h egy embert kitapasztalni, hanem azt, h több faszt fogjál, mint kilincset. Pedig azt kellene, h jelentse, h megtanulni a másikat magunkkal együtt. Együtt kopni össze, mint két egymás mellé került kavics a folyómederben. Formálni egymást, magunkat, együtt. Összeedződni. A sérelmeket pedig úgy venni, mint edzés után az izomlázat, h ez vele jár a folyamattal, míg egyek nem lesznek... Ezek ma nincsenek. Nem értékek. Mindenhez idő kell, és abból van a legkevesebb... 

 

Hát, nem tom, mennyire érthető ez a zagyvaság... 

 

Éshát nagyon szépen beszéltem együtt töltött hosszú évekről, de sajnos sosem volt enyém. És olyan áron, mint amiről Salamon Töke is beszélt, nem is kéne... 

 

Melós dolog lett a hosszú távú együttműködés, elköteleződés, mert megszűnt a trsdlmi kényszer. Ma már csak önös elhatározásból lehet bennmaradni egy házasságban, és ehhez a ffiaknak is nyitni kell...