Íme, a folytatás.

Miután a múzeumi busz a közelben állt meg, felszálltam, és irány az Állatorvostudományi Egyetem. Ott némi útbaigazítás tán megtaláltam a H épületet,. A nagyteremben a lovak patairha gyulladásáról beszéltek, sajnáltam szegény jószágokat, de nem valószínű, hogy ez közelről érint. Aztán a Görénytartók Egyesület hozott öt-hat csinos kis jószágot, illő módon gyönyörködtem bennük. Aztán találtam egy elég kis szobát, ott egy érdekesen beszélő férfit, aki az egyetem történetéről beszélt. Kezdtem nagyon sajnálni, hogy nem vittem papírt-ceruzát, mert érdemes lett volna, így nem tudtam megjegyezni a neveket. A pesti egyetemet II. József alapította, követve a kedves mama példáját, aki ezt Bécsben tette meg. Mutatták annak a portréját, aki ezt a megbízást kapta, olyasféle stílusban volt festve, mint Kazinczyé, de senki nem tudja pontosan, ki is ő. Sebaj. Nos, ez a derék jó ember jó darabig Budán ragadt, mert zajlott a Duna, és nem tudott átjutni a túlsó partra. Végül átért, és munkához látott, elkezdte a baromorvosok képzését. A felvételihez ragaszkodott az írni-olvasni tudáshoz, és egy éves képzés után már dolgozhattak a növendékek.

Ez jó darabig működött, aztán jöttek a negyvennyolcas események. Itt is találtunk egy igazi hazafit, akiinek sajna tót neve volt (csak nem jegyeztem meg) és azzal foglalkozott, hogy a tábori patkolókovácsokat képezte ki. Érdekes, valahogy sosem gondoltam arra, hogy a hadjárathoz nem csak ember, de állatorvosok is kellettek, hiszen a lovak-ökrök is megsérülhettek. Bár az utóbbiak esetén egyszerű volt a megoldás: másnap gulyásleves volt az ebéd. A bukás után alighanem a szép magyar nevű Szabó dobta fel, némi előnyök reményében. Nem börtönözték be, de havonta-kéthavonta berángatták kihallgatásra. Aztán jött a kiegyezés, minden változott, ezt az embert kinevezték az egyetem élére. Itt sokáig és jól dolgozott, immáron kétéves képzést vezetett be.

A következő alighanem Hutyra (ejtsd Hutira) Ferenc. Róla van elnevezve az egyik szomszéd utca. Nos, róla állították, hogy sokoldalú tehetség, fuvolázott, kórusban énekelt, mi több, népszínműveket is írt.

Némi kihagyás, mert nem emlékszem, de következett az egyetem fénykora az 1923-35 közötti időszak, az intézmény vezetői körül minden második akadémikus volt. Az egyikük szenvedélyes műgyűjtő is, és miután nem volt családja, a kincseit a magyar államra hagyta, az Iparművészeti Múzeum sok tárgyat őriz a gyűjteményéből. Aztán rámutatott egy, szerencsére fekete-fehér képre, ami egy ló anatómiáját ábrázolta, elég naturalista módon. Az egyetemi hallgatók, akik először találkoznak vele a falon, szép nagyban és színesben, egyből visszahőkölnek, amit nem is csodálok, mert szegény lónak kilógott a bele.

Az egyikfényképen a hatósági állatorvost láthattuk, díszruhában, karddal. Ilyenkor szokták megjegyezni, hogy ez elég alkalmatlan lehetett a tehén elletése közben… Csakhogy neki nem ez volt a feladata, főleg járványok esetén intézkedett. 

A háború után a képzést már érettségihez kötötték, és három éves volt a tanfolyam. Most már öt és fél, vajon meddig nő? A nőről jut eszembe, vajon mikor végzett itt az első nőnemű hallgató?

Ennyivel be is fejezte, én pedig kissé körülnéztem. Érvágók, égetők, szájterpesz, oltáshoz való tű., egyfajta, a paraziták elpusztítására és ruhák fertőtlenítése szolgáló, hordozható kamra. Ami tetszett, azok az állatszobrocskák voltak, a kedvencem a kopasznyakú tyúk megnyerő portréja.

Kicsit gondolkodtam, elmenjek-e a Róth Miksa házba, de némi céltalan bolyongás után pont a Nefelejcs utcában kötöttem ki. Addigra már szemerkélni kezdett az eső, ez el is döntötte a kérdést, bementem. Nem is bántam meg, elsősorban azért, mert igazán szép üvegfestményeket láttam. A dualizmus idejében. aki adott magára, az Róth Miksával dolgoztatott. Ami meglepett, hogy a ház eredeti szobái milyen szerény bútorokkal volt berendezve.

Itt is volt egy ismertető, de elég szűk helyen sok ember szorult össze, én már nem hallottam. Ezért inkább leültem egy nyitott ablak elé, örvendeztem, hogy noha zuhog, nem ázom, és remélem, nemsokára indulhatok hazafelé. Addig is felkerestem egy rögtönzött büfét, ittam egy hosszú lére eresztett kávét, külön öröm, hogy csodaszép porcelán csészében tálalták. Itt is elnézegettem, mert a polcokon jó pár szép poharat láthattam. Megkérdeztem, ez nem Róth Miksáé volta, az mostani igazgató tulajdona, dekorációnak szánta, mondhatom, jó ötlet volt.

Elállt az eső, indultam hazafelé. Érdekes volt, amit láttam-hallottam, nem kelett megbánnom azt a kis ázást ami a hazafelé úton ért el.