Miként járásunk köztudottan csak szüntelenül meggátolt esés,testünk élete is mindegyre tartó, meggátolt meghalás, épp csak mindegyre elhalasztott halál:végül csakígy szellemünk élénksége állandóan háttérbe szorított unalom.Minden lélegzetünk a szüntelenül hozzánk tolakvó halált hárítja el, mellyel ilyképp másodpercről másodpercre harcolunk...Befejezésül a halálnak kell győznie:áldozatai lettünk már a születéssel,s csak eljátszogat zsákmányával, mielőtt bekebelezné. Eközben nagy törődéssel és gonddal éljük az életünket,ameddig csak lehet,ahogy egy szappanbuborékot is a lehető legnagyobbra és a lehető leghosszasabban fújunk, jóllehet bizonyossággal tudjuk, hogy szét fog pukkanni.