Derűsebb téma következik, éspedig (már megint) múzeum.

A tegnapi napon ellátogattunk a Vendéglátóipari Múzeumba.

Rövid időre ugyan, de kitapasztaltuk a régi Óbudát, macskaköves, szűk utcácskák, régi házak, hangulatos látvány volt.

Maga a múzeum is egy földszintes házban van, és mert kevés a hely, ezt igyekeznek jól kihasználni, méghozzá sikerrel!

Vezetést kértünk és kaptunk, kifogtunk egy olyan embert, aki alighanem sikerrel adna el homokot a Góbi-sivatagban, és ezt az adottságát most arra használta fel, hogy szórakoztatóvá tegyen egy, magában is érdekes helyet. A kiállítás jó része a dualizmus korából származik, amikor fellendült a vendéglátás és a turizmus, sok lett a vendéglő, kocsma, szálloda és cukrászda, főleg az utóbbi. Sok olyan szakács és cukrász érkezett, akik újdonságot hoztak ebbe a szakmába.

Kedves volt, amit a cukrászdáról mondott. Ez volt az a hely, ahová egy úrinő, mi több, egy úrilány is elmehetett egyedül, sőt, még olyan férfi társaságában is, aki nem volt rokona. Na persze, a férfiak akkor és ott is ugyanazt akarták, csakhogy nagyszámú, középkorú és annál is idősebb, ráadásul ismerős hölgy eszegetett és kávézgatott ott, úgyhogy a nem megfelelő magatartást három percen belül megtudhatta volna a kedves mama…

Számomra cukrászati gépek voltak a legérdekesebbek és legfurcsábbak. Az egyik kütyüről megtudtam, hogy az a szaloncukor papírját rojtozza, a másikról azt, hogy azzal meg a tésztát nyújtották. Ez utóbbi nem meglepő, hiszen nagy tétellel dolgoztak. Mindent, amit csak tekerni kellett és lehetett, azt az inasok intézték, hiszen ehhez nem kellett szakképzettség.  Örömmel értesültem arról a humánus törvényről, hogy 14 éven aluli gyerekeket csak tizenkét órát lehet foglalkoztatni. Bár az is lehet, hogy fordítva voltak a számok. Ezt a törvényt természetesen minden egyes alkalmazó betartotta, bár nem biztos, hogy a szomszéd cukrászda is, de a miénk okvetlen!  Az inasok ott helyben aludtak, egy nagy láda fiókja kihúzható volt, ott szépen elfértek! Akár hárman is.

Az egyik nagy tartályban fagylaltot gyártottak, már akkor sokféle volt, de a legjobban a pezsgős fagylalt tetszett, legalábbis nekem.

Aztán a fürdőéletről is szó esett, a „gyógyfürdőkről”, amik minden bajt orvosoltak. Azért teszem idézőjelbe, mert ennek is divatja, illetve szezonja volt. Itt is sűrűn lehetett ismerősökbe botlani, mi több, még az is előfordulhatott, hogy egy vasúti tisztviselő egy asztalnál étkezett egy báróval!

A turizmus is akkor kezdett fejlődni, láttam néhány úti étkészletet, és boldogan állapítottam meg, hogy az összecsukható turistapohár is abból az időből származik!

Továbbá láttam valamit, amiről azt hittem,a hogy hajsütővas, de tévedtem, bár nem túl nagyot, mert úti bajuszsütő vas volt! M. Hercule Poirot is ilyet vitt magával az Orient expresszre!

A következő teremben látható volt Budapest híres-nevezetes kávéházi életének néhány emléke. A nádkeret, amibe az újságot csiptették, néhány újság másolata, ezek közül a kedvencem a Velencei hírek volt, ami a Velence kávéház saját lapja volt!  Ebben a búr háború végéről ígértek tudósítást, csakhogy sajnos, még nincs vége, úgyhogy ezzel még várni kell! A reklámot sem sajnálták maguktól, ezért megtudhatta a nagyérdemű, hogy a kávéházban cimenatográfiai műintézet nyílt! A mozi szót Heltai Jenő csak később találta ki.

Volt továbbá billiárd, sakk, dominó, saját lottó, no és a kedvencem, egy zenegép, olyasmi, mint a wurlitzer, csak valamivel nagyobb és szebb! Pénzbedobásra halk szalonzenét játszott. Most is működik, de miután nagy nehezen felújították, csak avatott kezelő hozhatja működésbe, az meg nem volt ott. Sajnos.

Előrehaladva az időben, látható volt a húszas-harmincas évek vendéglői berendezései is, de azok valahogy nem voltak olyan egyediek.

Még tovább már a hatvanas-hetvenes évek tárgyai is szerepeltek, örömkiáltással üdvözöltem őket. Az ismerős kávé, szappan, cukorka, desszert márkákat látva, rögtön elfogott a nosztalgia! Egy közért is volt, az sem volt ismeretlen sem nekem, sem a többieknek. Még néhány szatyrot is láttam, ezeket is régi társként üdvözölhettem.

Ami a hatvanas éveket illeti, a Mátyás-pince kávés és étkészletéből is akadt néhány darab a folyosón, elég csúnya műnépi kinézetellel.

Még egy kis bóklászás, és egy harmincas évekből származó szatócsboltban találtam magam, sok dolog nem volt újdonság számomra, de a petróleumoshordón nagyon meglepődtem, tudniillik csapok voltak rajta, mint a sörnél, és külön-külön csapon mérték a két deci, három deci, félliter és literes mennyiséget. Ráadásul még a legfinomabb petróleum felírás is szerepelt rajta!

Látható volt néhány portré, többek között egy festmény, éspedig Lukács Béláé (1847-1901). Aki díszmagyarban, három szép nagy csillaggal, és karddal a kezében állt modellt. Nem csak ez tűnt fel, hanem a festő neve is: Szegedi-Maszák Hugóné Barabás Ilona. Persze hogy arra gondoltam, hogy ez az Ilona valamiféle rokonságban lehetett Barabás Miklóssal.

A folyosón jó néhány reklámtábla volt kiakasztva, az egyik a kedvencem, mert szappant és lőport kínált, eléggé fura volt így együtt.

Befejezem, mert már így is sok együtt. Egy dalt dudorásztam magamban, míg hazafelé mentem: Jöjjön ki Óbudára!