Kultúrfölény 2019-02-07  Bálint Botond

 

"Rendkívül szórakoztató és tanulságos volt az az onánikus jellegű felbuzdulás, amelyet a liberális propagandavilágban az okozott, hogy megint akadt egy megfelelési kényszeres elhajló, aki baromságokat beszélt a polgári oldalon. Szomorú ténykörülmény, hogy időről időre akad közöttünk olyan ember, aki sok időt töltve liberális társaságban, megfertőződik. Reményre csak az ad okot, hogy közöttük viszont egyetlen egy olyan sincs, aki nem baromságokat beszél.

 

Szerintem abból, hogy liberális felebarátaink annyiféle kisebbrendűségi komplexusban szenvednek, mi nem jövünk ki rosszul, elég hallgatódznunk és rögtön megtudhatjuk, hogy miben vagyunk jobbak náluk. Mert a lelkük mélyén azért tudják. Kezdjük például a kultúrával.

Szegény kultúra annyiféle félreértés áldozata lett azóta, amióta kitalálták róla, hogy nem áru (még a szocializmusban). Valóban nem az, mert az elmúlt száz év társadalom-mérnökösködésének köszönhetően annyira drága lett és olyan jelentős felesleg alakult ki belőle a piacon, hogy mecenatúra és állami dotáció nélkül „művészek” százezrei halnának éhen a világvárosokban. Ráadásul a liberálisok egyik ordas torzítása, hogy az önmegvalósító művészetet a kultúra részének nevezi. Pedig a dolog magától értetődő és pár száz éve mindenki tudta is.

 

Művész az, aki inkább éhen hal, de akkor is önkifejez és az ilyen nagyon ritka. Az nem művész, aki önkifejez és ezért elvárja, hogy a társadalom vagy bárki eltartsa. Ő a „megnemértett” művész, aki akkor is művészként tekint magára, ha tudós vagy értelmiségi vagy újságíró. A társadalom tartsa el, mert ő fontos. Magának.

 

Szerencsésebb korokban a ma művésznek hívott emberek szakemberek, mesteremberek voltak, akik szakmaként művelték azt, amiben kifejezték magukat egy nyelven, a szobrászat, a költészet, a festészet, az irodalom, vagy a színjátszás eszközeivel. Semmi univerzálisat nem gondoltak sem magukról, sem a világról, csak remélték, hogy megélnek, mert lesz valaki, aki fizet.

Az meg egyetlen „művésznek” sem jutott eszébe, hogy erkölcsi elveiket vagy azok hiányát, szexuális szokásaikat, vágyaikat általános és követendő igazságként hirdessék a világban, esetleg lelkesen politizáljanak. Mint ahogy a “korai” újságírók sem gondolták magukat a társadalom intellektuális krémjének. Ugyanis nem volt a társadalomnak „intellektuális krémje” és nem is hiányzott az senkinek.

Az emberek és közösségeik, azok együttélési és hatalmi szabályai természetes környezetként léteztek, ahogy azokat az evolúciónak sikerült összehoznia. A tökéletesség igénye nem merült fel. A hópelyhek, a kristályok, a naprendszer a maguk módján tökéletesek, ahogy egy zenemű, egy festmény is lehet az a szemlélő befogadó számára, aki esetleg még meg is érti az előbbiek fenséges működését és az utóbbiakban megtestesülő alkotói igyekezetet.

Talán ennek következtében alakulhatott ki az a képzet, hogy a sokkal bonyolultabb rendszerek, mint az ember, az emberi értelem és a társadalom is lehet tökéletes, mint egy művészi alkotás. Ennek a hülye ötletnek a következményeit nyögjük azóta is.

Ha egy asztal lehet tökéletes akkor a haladók hite szerint ők is mind lehetnek tökéletesek a maguk nemében. Mi tudjuk, hogy az asztal, vagyis egy ember munkája csak a maga nemében lehet tökéletes, világrengetően nem. A kultúra azonban nem tartalmazza az önmegvalósító tökéletességet és a „művészetet”, a „véleményformálást”, a kultúra csak hagyományokat tartalmaz, amelyeket a környezet és az ember együttlétezése hozott létre, az esetek jelentős részében a „próba-szerencse” módszerével, némelykor, ritkábban az emberi értelem felhasználásával.

...

stb."