Ha meg tudod fizetni, akkor lehet otthont vagy házi ápolást alkalmazni. Ha nem, akkor családon belül kell megoldani. 

Én nem tudtam, hogy mik a lehetőségek 2012-2015 között, és sok helyre elmentem segítségért, de a legjobb esetben is együttérzést kaptam, mást semmit, az általános viszont az volt, hogy ha egy orvos meghallotta a problémámat, akkor igyekezett olyan távol kerülni tőle, amennyire csak lehetséges volt (háziorvostól kezdődően mindenki).

Nagyon sok áldozatot követel az ápolás, többet, mint amit egy (két) ember felvállalhat éveken át, ezért ne akard magad végigcsinálni, mert tönkre fogsz menni! Segíteni egy bizonyos ponton túl már nem tudsz, de ártani közben magadnak és a hozzád közel állóknak nagyon is.

A demens beteg (saját tapasztalatom alapján) egy bizonyos állapoton túl már csak az adott percben, percekben él, nem tudja, hogy mi történt 10 perce vagy éppen fél napja. Az emlékezetének hiányait kitölti a korábbi emlékeivel, hogy a hiányuk ne okozzon benne zavart, félelmet. Örül egy jó ebédnek, pár kedves szónak, egy beszélgetésnek, egy rövid sétának, de csak amíg éppen tart, hiszen percekkel később már nem is emlékszik rá. De ami számára csak 1-2 perc, az az őt ápoló számára napi 24 óra folyamatos elfoglaltság, ami mellett senki másra nem jut ideje, sem a munkájára, sem a barátaira, sem a szeretteire, sem pedig önmagára.

Mérlegelni kell, hogy mindenki (beteg, ápoló családtag, barátok, család, önmagunk) a neki szükséges energiát kapja, és ne alakuljon ki romboló ergyensúlytalanság. Ez nagyon nehéz, szinte lehetetlen feladat, nagyon tiszta és felelős gondolkodást igényel folyamatosan, és hosszan tartó lelki vívódást okoz; de ez meg fog erősíteni, nem pedig árt. Az ellenkezője viszont mindenki számára csak rosszat okoz, nem szabad belemenni.

Most már könnyen okoskodom, de akkoriban nekem sem ment évekig. Mire végül helyre tettem magamban a dolgok fontosságát és értelmét, mikorra már mindent előkészítettem ennek megfelelően, akkor szólt közbe a sors, és zárta le a történetet.