Az a korábbi selmecbányai beírás úgy megmozgatott, hogy elkezdtem nézegetni a neten és amikor odaértem, hogy a Világörökség része, meg az egykori Magyarország egyik legjelentősebb bányavárosa, meg, meg … azt mondtam, uccu neki, induljunk, csábított a vidék, no meg a távolság sem vészes, az esztergomi határtól kb 100 km.

Feljegyeztem néhány látnivalót, amit semmiképp nem érdemes kihagyni. Elsőként a város előtt lévő bányamúzeumot vettük célba (nem is voltam még lent tárnában, meg bányában sem). Ez csak idegenvezetéssel látogatható, mely szlovák nyelven történik, hát ebből sokat nem értettünk. Viszont előtte volt egy bevezető film a bányászat, meg a bánya történetéről szintén szlovák nyelven, de a pénztárosnő jelezte az idegenvezetőnek, hogy van két magyar turista, így a filmre rákapcsolta a magyar feliratot (én ezt egy nagyon kedves gesztusnak tekintettem), így azért kaptunk egy kis képet, meg a kezünkbe nyomtak egy magyar nyelvű tájékoztatót, amit előtte gyorsan végigpörgettem. Ezután beöltöztünk, mindenki kapott egy hosszú köpenyt, egy sisakot, meg egy lámpát. Utólag derült ki, mindenre szükség volt. Aztán amikor mindennel megvoltunk, elindultunk lefelé. Voltak olyan járatok, hogy le kellett hajolni, jó, nem nekem, de egy kb 175 centis ember már koppant, mármint a kobakja. Folyamatosan lehetett hallani, amikor a kobakok érintették a járat tetejét, kip kop mindenfelé. Lefutott előttem, jesszus milyen munkakörülmények voltak itt anno (mára már bezárt a bánya), amúgy aranyat ezüstöt bányásztak a 14. századtól. Sötétség, pára. Kis pallókon billegtünk, volt némi világítás a turistáknak, de a lámpát sem véletlenül kapta mindenki. Voltak nagyobb vájatok, ahol eszközöket, folyamatokat mutattak be, csillék meg még ami a bányászathoz kapcsolódik. A kabát is jó szolgálatot tett, mivel a falakhoz is hozzáértünk, szóval a szutyok nem a saját ruhát terhelte. Emlékeim szerint ez az egész szűk két óra volt, utána a felszíni, skanzen jellegű kiállítást jártuk végig. Már itt fáradtunk.

Aztán mentünk le a városba, ami egy katlanba fekszik, minden oldalról 900 – 1000 méteres hegyek ölelik. A város érdekessége – többek közt – hogy szinte nincs egyenes utcája, vagy emelkedik meredeken vagy csúszik lefelé. És mivel nem volt lehetőség olyan klasszikus korzózásra, ezért a város épített egy egyenes, széles, korlátokkal védett járdát, ahol vendéglők, boltok kaptak helyet. Bármerre nézve lehet látni szép épületeteket az elmúlt századokból, szinte megállt az idő a városképet illetően.

Az egyik dombon megnéztük az Erdészeti és Bányászati Akadémiát, melynek a botanikus kertje volt lenyűgöző, főleg így ősszel. Az Óvár, hol másutt mint egy magas  dombon, de azért benne a városban, ha jól olvastam, a 13. században épült, rendkívül zegzugos, sok helységes nagy terekkel, templommal, kőtárral, temetővel, kiállításokkal, bástyákkal, tornyokkal, kaland bejárni. Azt már a bányában is gondoltam, hogy nem leányálom az ottani munka, de most a várban bizonyossá vált, hogy bizony több felkelés lázadás is volt, és ide a vár tömlöceibe zárták a felkelést szítókat, kegyetlen körülmények közé, kínzásokkal tarkítva. A város egy másik dombján az Újvárba másztuk fel (igazából kényelmes lépcső vezet, csak a fáradtság már csúcsosodott), ez azért új, mert az Óvár után épült, a 16. században, szóval azért ez is elég patinás látvány. A város belső fele, amit a turista lát, mind védett műemlék jellegű. Emellett templomok, főtér, vendéglők (az étel finom volt és bőséges), csak kapkodtam a fejem. Nagyon szép volt.

 

 

Így indult a bányajárat.

 

Az Újvár, háttérben a Kálvária.

 

 

Óvár