Szalóki Ági koncert

Ennek a koncertnek két rendkívülisége volt, az egyik, hogy Szalóki Ági Karády dalokat énekelt, a másik – és ami tulajdonképpen teljesen egyedivé tette számomra a koncertélményt -, hogy mindezt vaksötétben tette. Vaksötétben, ugyanis ez egy jótékonysági koncert volt, a vakok és gyengénlátók részére készülő hangoskönyvek támogatására. Kicsit beleízleltünk a látásnélküliségben, illetve, amikor más érzékszervek jobban előtérbe helyeződnek.

Színpadra lépéskor már alig volt fény, épp annyi, hogy látni lehetett az énekesnő sziluettjét, illetve a ruhájából valamicskét, ezt igyekeztem megjegyezni, arra gondolván,  ha majd minden fényt elvesznek tőlünk, mégis megtudjak valamit jeleníteni magamban, a hanghoz tudjak vizualizálni.

Próbáltam tartani magam a saját jól ismert korlátaim között, de amikor teljes sötétség lett, elvesztettem a kapaszkodókat. Sötét úgy, hogy semmi pilács sehol, sem vészlámpa, semmi. Előtte jelezte a műsorvezető, hogy ha bárki rosszul lenne (ekkor kicsit felszaladt a szemöldököm, mert nem tudtam ezt miért is mondja), jelezzen a mobillal, mármint világítson és akkor kivezetik). Úgy emlékszem ilyenre nem került sor.

Először csak ültem a székben, mint ahogy színházban szokás, de mivel senki nem látott, egyre lejjebb és lejjebb csúsztam, már amennyire az előző széksor hagyta, a fejemet hátradöntöttem és úgy hagytam magam, hogy áradjon és hasson a zene, zongorakíséret volt a dalok mellett. Amikor végére ért a koncert, fokozatosan kaptuk vissza a fényt, kicsit elmerengtem, hogy hol is vagyok, mert olyan tér nélkülivé vált ez az egész. Aztán a műsorvezető beszélgetett az énekesnővel, hogy ő hogyan érezte magát ebben a felállásban, mert hogy neki is újszerű volt, és az, hogy a testével, mozdulataival, mimikájával nem tudott hatni, játszani, plusz töltetet vitt a hangba, legalábbis valami ilyesmire emlékszem.

Majd elfelejtettem, az estét Edith Piaf Non, Je ne regrette rien dala zárta. Nem mindennapi volt.