A vasalásról ☺️

…………

Három napja nagyon rosszul alszom és nagyon rosszakat álmodom. Hogy mit, arra nem is emlékszem, csak hogy sötétség van bennük, gomolygó sötétnél is feketébb sötétség.
Apa jut eszembe, amikor kicsi voltam és rosszat álmodtam, azt mondta, csak úgy szabadulhatok meg a rémálmoktól, hogyha lerajzolom őket. Apa fekete festményei jutnak eszembe, sose kérdeztem meg tőle, hogy az álmait próbálta-e meg lerajzolni ő is.
Magam elé teszek egy fehér rajzlapot, a közepére teszem a szénceruza hegyét, de sehogy se tudom megmozdítani a kezem, arra gondolok, hogy nem számít, mert úgyse fog segíteni. Behunyom a szemem, sóhajtok, megpróbálom kisóhajtani magamból a sötétséget, rajzolni kezdek, vagy nem is, inkább csak hagyom, hogy mozogjon a kezem a papír fölött.
Amikor kinyitom a szemem és lenézek, látom, hogy csupa egymásba fonódó spirál a papír, szédítőnek szédítő, de nincs benne semmi az álom feketeségéből. Összehajtom, úgy tépem szét, hogy háromba szakad.
Össze akarom gyűrni, hogy kidobjam a szemétbe. Nagymama ott áll mellettem, odanyúl és kiveszi a papírt a kezemből. Ránéz a rajzra, elfintorodik, összegyűri, azt mondja, ez ide kevés lesz.
Bemegy a belső szobába, hallom, hogy nyikordul a kanapé, aztán már jön is, kezében az összegyűrt ágyneműm. Odadobja az asztalra, azt mondja, vigyem ki az egészet a kertbe, csíptessem fel a szárítókötélre, jön ő is mindjárt.
Az ágynemű gyűrött és kicsit állott szagú, ahogy felcsíptetem a szárítókötélre, a szél felém fújja és az arcomra teríti. Átbújok a lepedő alatt, most már mögöttem lobog, elképzelem, hogy egy nagy fehér köpönyeg, vagy egy hosszú-hosszú fátyol, hátranyúlok, megfogom a szárítókötelet, lehúzom és rádőlök, az eget nézem, a felhőket tépdesi a szél.
Nagymama egy fekete fazekat hoz, a földre teszi, lekapja róla a fedőt. A fazék félig van parázzsal, a parázs tetején ott a fekete vasaló, amit a kamrában láttam, mellészúrva a piros nyelű ültetőlapát.
Nagymama azt mondja, most szépen átvasaljuk az ágyneműt, kivasalunk belőle minden rosszat. Ha jól csináljuk, ma éjszaka úgy alszom majd, mint a tej.
Felemeli a vasalót és megrázza, ahogy félrehúzza a belsejét takaró fémlapot, eszembe jut a cigaretta, mondani akarom, hogy van benne valami, de Nagymama közben lefele fordítja a vasalót, hamut és kormot ráz ki a belsejéből, rá a parázzsal teli vederre, a cigaretta is kicsúszik a vasalóból, pörögve a parázsra hull, Nagymama felszisszen, utánakap, de már késő.
A cigarettáról szalmasárgán leég a papír, a dohány is fellángol, aztán sűrű mentolos füst száll fel a vederből. Nagymama előrehajol, beletartja az arcát, a füst egy pillanatra egészen beburkolja a fejét, mélyen, zihálva beszívja, kifújja, megint beszívja, a füst lassan eloszlik, előbukkan belőle az arca, a ráncai valahogy elmélyültek és összerántották a bőrét, nagyon-nagyon öregnek és gyűröttnek látszik, még mindig a parazsat nézi, a cigarettából már csak a filter maradt meg, aztán halkan sisteregve feketére zsugorodik az is.
Nagymama nagyot sóhajt, hát így ég el minden, minden és mindenki, suttogja maga elé, megrázza a fejét, szegény-szegény Nagyapa, mondja, a ruhája ujjába törli az arcát, ahogy a karját leengedi, az arca megint olyan, mint máskor.
Megfogja az ültetőlapátot, kavar egyet a parázson, a felszálló kis szikrácskák fényében látom, hogy meglágyul a pillantása. Felém nyújtja a vasalót, azt mondja, súlyos, jól fogjam meg, nehogy leejtsem.
A vasaló tényleg lehúzza a kezem, két kézzel tartom, mégis remeg egy kicsit. Nagymama félig tölti parázzsal az ültetőlapátot, beleönti a vasaló belsejébe, rátolja a csappantyút. Azt mondja, most már csak fel kell forrósítani. Tartsam magam előtt, és perdüljek körbe háromszor a sarkam körül, úgy, mint ahogy azok a hogyishívjákok, azok a kalapácsvetők szoktak, de vigyázzak, el ne dobjam.
A vasaló sziszeg, ahogy megforgatom magam körül, érzem a súlyát a karomban és vállamban, de még a derekamban is, pörög körülöttem a szoknya, olyan gyorsan forgok, muszáj a kalapácsvetőkre gondoljak, látom magam előtt azokat a nagy, mackó embereket, ahogy kivörösödött arccal, fújtatva forognak maguk körül, de pörgős szoknyában vannak, és vasaló van a kezükben, ezt annyira vicces elképzelni is, hogy muszáj nevessek, forgok és nevetek, és Nagymama is velem nevet, tudom, hogy ő is erre gondol, már rég túl vagyok a harmadik forgáson, az ötödiken és a hetediken is, elszédültem, mindjárt el fogok esni, de akkor se tudok megállni, forgok és nevetek, mindjárt ki fog szállni a kezemből a vasaló, parázscsíkot húzva maga után elrepül, messze, ki a stadionból, nem fogom tudni megállítani.
Nagymama akkor azt mondja, elég, és akkor egyszer csak megállok, és ott vagyok az álomszagú, gyűrött fehér lepedő előtt, hullámzik, tudom, hogy a szédüléstől van, de akkor is úgy látom, hogy a lepedő kereken kidudorodik. Meghallom Nagymama kuncogását, és már tudom, mi az, a kerek fedő, Nagymama a másik oldalról a lepedőnek nyomja, azt mondja, érzéssel, finoman, érzéssel.
Rányomom a vasalót a lepedőre, a lepedőn keresztül a fedőre, sistereg, szürke gőz száll belőle, érzem, hogy mozdul a fedő, a vasaló követi, tudom, hogy az álom sötétségére kéne gondoljak, de nem tudok, az egész testem bizsereg a nevetéstől, a vasaló könnyű a kezemben, követem vele a formákat, amiket Nagymama rajzol a lepedőre a fedővel, olyan, mintha egy hatalmas vászonra festenék mindenféle betűket egy óriási ecsettel.
Mire a lepedővel, a párnahuzattal és a paplanhuzattal is végzünk, már alkonyodik. Nagymama kiveszi a kezemből a vasalót, beteszi a szenesvederbe. A tenyerem izzadt, a szoknyámba törlöm, aztán végighúzom a tenyerem a lepedőn, langyos és egészen sima. Nagymama is megérinti, azt mondja, jegyezzem meg, hogy így kell rendesen vasalni.

Dragomán György