HAZAÉRTEM...

Hazaértem és letettem 
A vándorbotot kezembül, 
S veszem a lantot helyébe; 
Mely sokáig félretéve 
Hallgatott, most ujra zendül.

Melyik a leglélekrázóbb, 
A legfájóbb húr e lanton? 
Azt verem, hogy ujjaimtól 
A húr, s ennek hangjaitól 
Bennem a szív megszakadjon!

Messze jártam, sokat láttam... 
Sokat? oh nem! mindig egyet. 
Azt, hogy a hon ereje fogy, 
Hogy meghalni készülünk, hogy 
Elfajult a magyar nemzet.

Alkotmányunk egy vásártér, 
Melyen lelket adnak, vesznek, 
Adnak-vesznek olcsó pénzért, 
Egy kis címért, egy ebédért - 
Jó éjszakát ily nemzetnek!

Elmegyünk a másvilágra, 
S nem a magasról esünk le, 
Mint madár, melyet lelőnek 
Közeléből a felhőnek, 
S onnan hull a mély tengerbe.

A pornak vagyunk lakói, 
Az alacsony úti-pornak. 
Nincsen emberméltóságunk, 
Mint a féreg, csúszunk-mászunk, 
Mint a férget, eltipornak.

Jaj azoknak, jaj azoknak, 
Kiket magyar anyák szűltek, 
S kik hazájok pusztulását, 
Nemzetök végvonaglását 
Nem nézhetik egykedvűleg!

(Petőfi Sándor) 
Pest, 1846. november 20. után